Hamvas Béla: A virágszedés lélektana
mint a virágkoszorút.
(Abbé Constant)
Ha majd életem végén a Halál angyala elé
jutok, azt hiszem, lázadás nélkül fogom tudni követni az ismeretlenbe.
Elmulasztottál valamit? Azt válaszolom: Nem hiszem. De ha majd így szól:
Sajnálsz itt hagyni valamit? Azt fogom mondani: A virágokat.
Szívesen és könnyen lemondok arról, ami a
földön él, de a virágok, a virágok!
Az Angyal azt mondja: Meglátod, a képek
világánál az értelem világa gazdagabb. Ott majd belülről fogsz látni. Olyan ez,
mint mikor mély meditációba merülsz. A földtől elszakadva nincs más
tapasztalatod, mint az anyagtalan zsibongás; boldogan és felszabadultan a
határtalanságban lebegsz. A szerelem nagy pillanataiban, amikor a külső és a
belső világ közt a fal leomlik, és nem tudod többé, hol a kint és hol a bent, a
test lélekké válik és a lélek testté; a vallás nagy pillanataiban, amikor az
itt és a túlnan közt a fal leomlik, és nem tudod többé, hol az itt és hol a
túlnan; olyan állapotban fogsz élni, amelyben az önmagadról való külön tudatod
megszűnik, és a szellemek Isten felé vezető fokait éled át, hogy végül elérj
Hozzá, s akkor a célhoz elérkezel.
Én pedig: Szent Angyal! Még életemben
részesültem abban a kegyelemben, hogy a lét törvényeinek önként engedelmeskedni
tudjak. Alázattal mentem magamtól és nem kellett kényszeríteni, sem ráncigálni.
Most is megyek, mert kell, mert örülök, hogy tudok engedelmeskedni, s mert
tudom, hogy a világ, amelybe lépek, az előbbinél magasabb. Semmi se fáj.
Szívemben béke van. De a virágok, a virágok!
Még félig gyermek voltam. Emlékszem a helyre,
domb tövén, a hűvös völgy bejáratán, romba dőlt ház mellett a falon ültem,
előttem az árnyékos helyen rózsaszín árvacsalán. Kicsiny koromban barátaimmal
megegyeztünk, hogy az árvacsalánok a magyar katonák, a sárga gyermekláncok az
ellenség. A gyermekláncot, ahol értük, irtottuk, de egyetlen árvacsalánt sem
volt szabad bántani. Most, ahogy ott ültem, erre gondoltam, s arra, hogy:
mennyi honvédkatona, egész zászlóaljra való, táborba szállt, vagy talán
ütközetre készül és a gyermekláncok csapatát hátulról megkerüli. Diadalmuknak
örültem és győzelmet kívántam nekik.
Ugyanakkor, tizennyolc éves lehettem, különös
dolog jutott eszembe. Miért szakítja le az ember a virágot, és miért díszíti
fel magát vele? Mi az a rejtélyes kényszer, hogy márciusban a patak mellé
hóvirágot szedni mentünk, májusban gyöngyvirágot az erdőbe, júniusban pipacsot
és búzavirágot a szántóföldek közé? Miért örülnek a leányok, ha virágot adok
nekik? Miért vannak otthon vázák a szobában, s miért van bennük tavasszal
orgona, ősszel krizantém? Eddig jutottam. Akkor elhatároztam, hogy gondolkozni
fogok rajta, s csak akkor nyugszom, ha a titok nyitját megtalálom. Meg fogom
írni a virágszedés lélektanát.
Akkor persze még sejtelmem sem volt a
lélektanról, csak azt értettem, hogy a virágot a lélek szedi. Miért? Ma sem
tudom. Nyilván valami rokonság van közöttük. Minél inkább lélek valaki, annál
inkább virág. A nő. Különösen a leány. A
gyermek. Főként a kisbaba. Női nevek: Ibolya, Rózsa, Viola, Piroska, de
férfivirág is van: Nárcisz.
Azóta huszonöt év telt el, s ha eszembe
jutott a kőfalon tett fogadalmam, éreztem, hogy tartozást kell egyszer lerónom.
A legelső, amiről beszélni kell, a virág
neve. A virágnevek a nyelvek legszebb szavai. Magyarban éppen úgy, mint az
angolban, franciában, vagy latinban. Sok délutánt és estét töltöttem el,
különösen télen, a kályha mellett, azzal, hogy a szótárakból előkerestem a
virágneveket és gyönyörködtem bennük. Sokszor önkényes képeket fűztem hozzájuk,
néha egész történeteket találtam ki.
Csak egyet mondok el. Tavasszal egyszer,
árnyékos, védett helyen, szakadék északi oldalán, fehér virágot találtam. Bár
diákkoromban, s azóta is, szerettem növényhatározóval csavarogni, ezt a virágot
nem ismertem. Gyöngyviráglevelek között nőtt, levele bolyhos volt, öt, hat, sőt
hét puha, bársonyos fehér szirma között sárga porzóbóbita. Illata? Hogy is
mondjam? Fűszeres és illanó, egy kicsit liliomszerű, de enyhébb és édesebb,
finom, üde, és mintha nem is lenne anyagi. Fehér kökörcsin volt, németül
Alpenrose, latinul anemona. Magamban Fehér Anemonának hívtam. Tudok egy helyet,
ahol szobányi térségen seregestől nő. Május közepén a helyet meglátogatom, s
ebben a látogatásban alig van valami földi. Lehajolok föléjük s az az érzésem
van, ha tizennyolc éves koromban találkoztam volna azzal a leánnyal, akivel
egész életemben mindig találkozni szerettem volna, s a leány, még félig
gyermek, szőke, bőre, mint az anemona szirma, fehér, hozzám beszélt volna,
ajkáról ez az illat áradt volna. Szerelem, vallás, szépség, lélek együtt, mint
a teljesülhetetlen vágy megvalósulása.
Ez az illat s ez a név akkor mindjárt, s
azóta mindig Léthét juttatta eszembe, a feledés vizét. Valami kapcsolatot
éreztem az anemona neve, illata, fehérsége és a felejtés között: a boldogság,
hogy van ital, amely hűvös varázsával minden emlékemet lemossa, s újra
kezdhetek élni, mintha most születtem volna először.
Ősszel ismét arra jártam és különös, fehér
gyapotba burkolt, egészen apró szemecskéket találtam. Olyan volt, mint a
petéből kikelt apró és nyüzsgő kukac-sereg, vagy még inkább a Fehér Anemona
termése. Határtalan gyengédség, tűnődtem, hogy a virág gyermekeit ilyen könnyű,
meleg, puha fehér pólyába takarja, ha télen földbe kerülnek, ne fázzanak.
Ha azt kérdezné valaki tőlem, kivel akarok
élni, azt felelném: a Fehér Anemona-leánnyal. Ha ránéznék, rajta kívül mindent
elfelejtenék, a Léthé bűbájos, hűvös vize nézne szeméből, érintése bársonyos
lenne, s úgy kellene vigyázni reá, mint a fehér bársony sziromra. Jung azt a
nőt, akit a férfi születésétől fogva szívében hord és akit tulajdonképpen és
örök szerelemmel szeret, Animának hívja. Anima és Anemona. Lélekvirág.
Boldogságvirág. A halhatatlan szűz virága.
Most azt kérdezem: meg tudom állni, hogy ne
szakítsam le? Nem. És van ebben valami, ami magától értetődik. Tudom, hogy
helytelen, ha az ember állatot öl és megeszi. Helytelen, ha fát kivág, épít
belőle vagy eltüzeli. Helytelen, ha élőlényeket létüktől megfoszt, csak azért,
hogy jóllakjon, vagy kényelemben éljen. Csak egyetlen kivétel van: a
virágszedés. Nem helytelen, ha letépem, hazaviszem, vázába teszem, és
félóránként megnézem, hogy milyen gyönyörű. Egészen természetes, hogy az ember
a virágot letépi, koszorút fon belőle, gomblyukába vagy kalapja mellé tűzi.
Miért? Nem tudom. Az ilyen egészen egyszerű tényben, hogy az ember virágot tép,
van a legtöbb titok. Gyermekek gondtalanul szakítják, leányok bolondulnak érte,
kirándulók nagy csokrokat szednek, a kertekből bokrétákat vágnak, s mindez így
a lehető legnagyobb rendben van és így kell lennie. A virág is élőlény és a
virágszedés is ölés. De szabad. Senki sem állja meg, hogy ne szedjen ibolyát az
erdő szélén áprilisban. Olyan misztérium ez, amely előtt tehetetlenül állok, és
értetlen csodálkozással nézem.
Könyvemben, amit szabadban olvasok, mindig
virág van. Délen szívesen szakítom le a mirtuszt, a rozmaringot, a kicsiny lila
sóvirágot, vagy a fügefalevelet, a repkényt. Idehaza csaknem minden virágot,
ami elém akad és kedvem van letépni. Régebben herbáriumom is volt, de
elhagytam, mert ez inkább csak múzeum. Jegyzetfüzetemben most is állandóan
hordok magammal néhány szál levendulát. A múlt ősszel szedtem, néha előveszem,
eldörzsölöm, és illatával nem tudok betelni.
Van úgy, hogy az egyetlen mód az ember
érintetlenségét megőrizni, ha feladja. Az egyetlen mód arra, hogy tovább is
ártatlan maradjon, ha bűnt követ el. Az egyetlen mód életben maradni, ha
meghal. Ez a vallás, a szerelem, a művészet misztériuma. És a virágszedésé.
Minden férfi átélte, hogy a leányt, akit
szeretett, menyasszony korában bűbájos, meleg, drága teremtésnek látta, s aztán
a házasság alatt kitűnt, hogy tele van házsártos, komisz, uralomra vágyó,
kegyetlen, közönséges lélek hibáival. De ha nem is élte át, biztosan át fogja
élni, mert ez a tapasztalat a férfi sorsának el nem engedhető, szükségszerű
állomása. A menyasszony egyetlen méltó jelzője: a virágos. Ezért kell őt
virággal elhalmozni, s ezért igaz, hogy a vőlegény kedveséhez virág nélkül nem
mehet. A férfi azt hiszi, hogy virágot vesz feleségül. De nem. Azt a felfogást,
hogy a nő és a virág rokon, sajnos, le kell rombolni, mert nem igaz. Különös,
hogy a nőben levő hamis, hazug, gyarló, bosszantó, leverő és kiábrándító
tulajdonságok eredete és gyökere nem az önzés. Úgy értem: ha ezekkel a
tulajdonságokkal saját létét tartaná fenn és magát velük, akár a férfival
szemben is megvédné, akkor még lehetne virág. Mert nem áltatom magam, a növény
sorsa sem eszményi, hanem keményen önző, mert sok, egészen vad és nehéz,
kíméletet nem ismerő feladatot kell megoldani. Elég a gyökerek munkájára
gondolni: nem játék, ahogyan táplálkozik. Nem eszményi küzdelem az, amit a helyért
és a fényért folytatnia kell. De rendben van: saját létének fenntartása
igazolja, hogy ébernek és önzőnek kell lennie. A nőnél azok a tulajdonságok,
amelyek az embert felbőszítik, lehangolják, összetörik, s végül az élet második
legnagyobb szépségétől megfosztják, nem a nő természetes létfenntartó
ösztönéből keletkeznek. Itt van a legnagyobb különbség a nő és a virág között.
A nő ezért nem virág. A merő önzésből fakadó rossz mindig megbocsátható és
megbocsátandó. Mert ebben mindnyájan egyenlőek vagyunk, és nem vethetünk egymás
szemére semmit. A nőben levő gonosz, pusztító és ördögi, ami éppen olyan aljas
és közönséges lehet, mint amilyen szépséges és elbájoló a nő, az teljesen
indokolatlan, értelmetlen, a természetes sorshoz nem tartozó, független gonosz.
Nem énjében levő szükségszerűség ez, hanem a lényén kívül levő rossz Hatalmak
szolgálata. Nem azt mondom, hogy másképpen lehetne, hanem azt, hogy így van.
Ennél megrendítőbb tapasztalatot egész életem
folyamán egyet se tettem. Nem is egyszerre és hirtelen ébredtem rá. Daimónom
megkímélt tőle, mert tudta, hogy nem lettem volna képes elviselni. Hiszen a nő
számomra, mint az egészen természetes és ahogy ezt minden férfi azonnal
megérti, saját magamnál végtelenül fontosabb volt. Lassan, egész évek során keresztül,
minden esztendőben csak egy cseppet. Így kellett végre megtennem ezt a
belátást, akkor, amikor arra, hogy kibírjam, már volt bennem elég erő és
fölény.
A valóságos nő pótlására, mint mondják, a
férfi lelkében kifejlődött az igazi. Animának hívják a férfi női lelkét, azt a
nőt, akit magában hord, talán mint megszámlálhatatlan előbbi életek során
kialakult lényt, mint mondom, nem a valóságosat, hanem az igazit. Sokan
tapasztalatilag is igazolták, hogy így van. A magam részéről az ilyesmire nem sokat
adok, mert idegenkedem mindennemű fogalomtól, amelyet tapasztalatilag
állapítottak meg. Lehet, hogy az Anima a valóságos nővel szemben fejlődött ki,
hogy a férfit a tökéletes összeomlástól megmentse és az igazi nőről való képet
benne életben és szépségben tartsa.
Shelley azt mondja: Néhányan valaha Antigonét
szerettük, s ezért kevés a földi asszony.
Rilke véleménye más: szerinte a belső
lélek-leányt meg kell hódítani, s ő az, akibe beleszeretni s vele élni a
férfiélet igazi feladata.
Több vélemény van, több tanítás. Most ez a
kettő elég.
Azt, ami itt nyugszik, nem tekintem
problémának. Nem is kívánom megoldani. Egyébként is, megoldási szándék hasonló
esetekben szerénytelenség lenne. Amiről beszélni kívánok, a nő és a virág
kapcsolata.
Biztosan emlékeznek arra a képre, hogy a
fiatal nőnek virágot hoznak, s a következő történik: a nő a csokrot szíve fölé,
a keblére szorítja, óvatosan, hogy a báj feltételeinek megfeleljen, és
tökéletes illúziót keltsen. Arcát féloldalt a virágok közé süllyeszti, az
illatot szívja és mosolyog. Életben is látták legalább kétszázszor, fényképen
még többször. Ez a nő úgynevezett kollektív mozdulata. Soha még nem láttam,
hogy másként történt volna, mint ahogy nem láttam macskát kétféleképpen
mosakodni. Mindenütt az a csaknem rosszhiszemű és kirakatba tett báj, ugyanaz a
mosoly, az arcnak a virágokban való ugyanolyan elsüllyesztése s ugyanaz a hamis
meghatottság, hogy a virágtól el van ragadtatva. Úgy akarja feltüntetni, hogy ő
az igazi leány, az, aki a férfiben él, a virág, akinek a valóságos nő csak
elrontott alakja.
Ha szép nőt látok és mindig újra megbűvölten
nézem, mert a szép nő ellen örökre védtelen maradok, bármilyen elragadó és
tündöklően szép legyen is, már látom, hogy hol van benne az irigység, a bosszú
és a méreg. Bűbája már nem téveszt meg. Nem virág. Bármennyire szeretném.
Bármennyire szeretné. Rám mosolyog, de tudom, hogy e mosoly ritka ressentiment.
Ebbe a gondolatba már nem fogok beleöregedni. Ezen kívül is van elég, amibe
úgyis kell.
Nem vagyok Dante Gabriel Rossetti
álláspontján, akinek a nőről nagyon rossz véleménye volt s csaknem vallásos
tiszteletben részesítette, mert, úgymond: el kellett aljasodnia, hogy szépségét
megmentse. "Néha úgy látszol, hogy nem vagy te magad, hanem értelme
mindannak, ami: van."
És azt sem hiszem, hogy a nő, éppen úgy, mint
a virág, Kali istennő, Magna Mater színes ruhája, Maja tarka varázslata. Nők
jól tudják azt, hogy hiába selyem, bársony, ékszer, hajviselet, pirosító,
fehérítő, mosoly, hiába az egész bolondító farsang, hiába és hiába. A nőnek az
árulást csak azért kell megbocsátani - azon kívül, hogy minden ellenünk
elkövetett rosszat meg kell bocsátani -, mert bár a férfit árulja el, de akinek
sorsát ezzel megrontja, az tulajdonképpen sajátmaga. A férfi megússza. A nő belebukik,
belecsúnyul, belevénül. Éppen abban bukik el, amiért árulást követett el: a
szépségben. Szabályként ki lehet mondani: ha valaki másnak hazudik, árt, mást
megrövidít, megcsal, lehet, hogy az illetőt, akit megcsalt, valóban az élet
kincsétől fosztja meg. Nem bizonyos. De számítani lehet rá. Az azonban
holtbiztos, hogy a hazugsággal önmagát hazudja el, a megrövidítéssel önmagát
rövidíti meg, a csalással önmagát csalja meg. Ez feltétlenül így van, és ez
alól kivétel nincs. A más elárulása önmagamra visszaüt, s az esetleg
elkerülheti, én magam soha. Aki másra kardot fog, nem biztos, hogy azt
leszúrja, de önmaga biztosan kard által fog elveszni. Erre mérget lehet venni.
Még meg kell említenem. A virágnak valami
kapcsolata van a halottakkal. Ezért kell, hogy a temető kert legyen. Minden
virág vonatkozásban áll a halállal, de főként a letépett virág, a csokor és a
koszorú. Milyen sajátságos, ugye? Csokrot kap a menyasszony és a halott. Vajon
ki hal meg, amikor az esküvőt tartják, és hogy van az, hogy a halál olyan, mint
a nász? Schuler, aki erről biztosan sokat gondolkozott, de örök kár, hogy olyan
sajnálatosan keveset írt, azt mondja: a növény a nyílt lét szimbóluma. Nyílt
lét? Mi az? Olyan lét, amely az élet látható határain túlterjed. Elsősorban
átterjed az élet előtti és utáni létre, a születés előttire és a halál utánira,
olyan lét ez, amelynek az élet határa nem határ, nyílt, előre és hátra, fel és
le. Ez persze csak olyan embereknek szól, akik tudják, hogy a halál nem
megsemmisülés.
A növény két világban él és kettőt köt össze:
a föld alattit, azt, ahol a halottak vannak, ahol az anyag van és a föld
felettit, ahol a lelkek vannak, s ahol a szellem van. Ezért a növényi lét
nyílt, olyan, mint a híd vagy a kapu, nyitva kifelé és befelé, felfelé és lefelé.
Nyíltabb, mint az emberé, aki a földtől már elvált és a föld alatti sötétség
felé tehetetlen. A virág, mint a növény szellemi szerve, lélekszimbólum. A
sötét rész, a gyökér, a halottaké, akinek teste lent van; a virág, a világos
rész, a halottaké, akiknek lelke fent van.
Amikor az ember a sírra virágot tesz,
áldozatot mutat be. És: "az ember minden esetben azt áldozza, aminek az
áldozatot bemutatja". A virágot áldozni annyi, mint a virágot áldozni, és
a virágnak áldozni. A léleknek. A lélek feláldozza magát a léleknek. Lelkem
érintkezésbe lép a halottak lelkével. Ez a menyasszony és a halott rokonsága.
Mind a ketten a nyílt lét szimbólumai, akiken keresztül a lét szabadon jár
onnan ide s innen oda, mint a hídon, akik itt vannak, de túl is vannak, akiknek
léte az élet határán átnyúlik, s akik életüket az örök földöntúli forrásból
merítik, mert lelkek. Ahol az élet kitágul és átlép a merő földi jellegen, ott
mindig virágossá válik. Így válik virágossá a természet tavasszal, amikor
túllép a határon, amit az anyag tele vont neki. Így a halott és a
menyasszony. Mezőn virágot szedni
túlvilági foglalkozás, realitásfölötti és veszélyesen nyugtalan. A lélek
önmagát szakítja le és megnyílik a világ felé, ahol nincs határ. Önmagát fonja
koszorúba. A koszorú, a csokor pedig a korona, az aura, a nap, a megdicsőülés,
a lélek visszaérkezése az elíziumi boldog mezőkre, a paradicsomba, ahol újra
virággá válik.
Az előbbihez még egyszer visszatérve, az
ember most már jobban érti, hogy a menyasszony, akinek a férfi virágot hoz,
miért jelenti a nászt, a nyílt
létet, ahol a férfi nővé lesz, a nő
férfivá, s így nem áll meg a határnál, amelyet a természet szabott, olyan
kerek, körszerű, mint a világ, mint a nap, mint a koszorú, együtt van élet és
halál, férfi és nő, ahogy a szerelemben együtt van az öröklét: a születés, az
élet, a meghalás, és az újjászületés. A virág az egyetlen jel, ami ezt a nyílt
létet jelent és jelentheti, s amikor a nő a virágot elfogadja, a neki
bemutatott áldozatra a kezét kinyújtja, így szól: nyúljunk ki egymás felé és
kössünk össze minden létet egymásban. Milyen különös, hogy az emberi nász csak
azt nyitja meg, ami lent van. Ezért bújik elő aztán a szörnyeteg. A szörnyeteg
nem egyéb, mint a gyökér, amely csak gyökér, semmi egyéb, a sötétben él, nem hajt
virágot és nincs is rajta virág.
Három évig
olyan kerti házban laktam, ahol ablakom alatt jázminbokor nőtt, s a
szomszéd kertben olajfa. Május végén, amikor a jázmin és az olaj virágzott,
mintegy két héten át, a nyitott ablakon szüntelen dőlt a jázmin és az olaj
illata. Néhány napig bódultan, az illattól a szó szoros értelmében mámorosan
élveztem a halottak párolgását, a túlvilágról áradó lét észbontó erejét.
Különösen hajnalban, a legnagyobb csend idején, egy és három között volt ez az
áradat olyan lenyűgözően erős, hogy az ablakba ültem és átengedtem magam a
képeknek, amit ez az ittas állapot idézett.
Ligetekben jártam, félálomban, ahol fehér
labdarózsabokrok álltak, s a tövükben piros pünkösdirózsák nyíltak. Majd a
mezőkön sétáltam: pipacs, margaréta és búzavirág nyílt a széles lapályon. Aztán
kristályos patakok mellett lépkedtem, a földet nem is érintve, nárcisz nőtt a
tisztásokon. Felettem virágzó meggy- és almafák ágai hajladoztak.
A virágzásnak ebben az esztelen pompájában
végigszálltam a föld fölött és láttam a sok százezer kicsiny gyermek, állat,
bogár, madár, hal és kétéltű születését, mintha a földbe alulról egyszerre,
számtalan helyet fúrtak volna és azon keresztül a sötétségből a fényre
nyüzsögtek volna elő. Minden hely, minden mód, minden alkalom elég volt ahhoz,
hogy kibújjanak, szégyentelenül ártatlanul, mohón és életéhesen, ahogy a forrás
a föld alól buzog. A sötét létnek ez a mérhetetlen fényvágya, s a földnek ez a
leküzdhetetlen lélekvágya olyanná tette a földet, mintha felhabzana, s a
homályból az élőlények meg nem számlálható faja, lénye bugyborékolna elő.
A virágot a lélek szedi. A virág az egyetlen
kép a földön, amiben a lélek magára ismer. Gyökerem a sötétben van, s a fény
felé növök. S amikor virágot szedek, csokorba vagy koszorúba, gomblyukamba
tűzöm vagy kalapomra, magamat felvirágozom, annyi vagyok, mint a virág. Az
illat, a szín segít abban, hogy átéljem e misztérium érthetetlen varázsát. Mert
a léleknek van illata, s Hérakleitosz azt mondja: az anyagtalan lelkek a túlvilágon
illatukról ismerik meg egymást -hai pszüchai oszmóntai kat" Haidén.
Hogy a virág lénye mi, nem tudom, és nem
fogom megtudni talán soha. De amikor virágot szedek, tudom, hogy virággá
változom és ez olyan, mintha lelkem felszívná a testemet, anyagtalan illattá és
szépséggé válnék, mint az Anima, s ezt a gomblyukamba tűzött, egyetlen szál
kicsiny ibolya is idézi. Virágot szedni annyi, mint virágozni; s ez annyi, mint
átmenni egy kapun az ismeretlenbe. Amikor a virágot leszakítom, átmegyek a
misztikus hídon. Hová? Nem tudom. De tudom, hogy megmagyarázhatatlan
gyönyörűségben részesülök s a lét eddig titkos irányába megnyílok.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése