Karen Blixen: Volt egy farmom Afrikában (részlet)

Denys Finch-Hattonnak nem volt más otthona Afrikában a farmon kívül. Az én házamban élt két szafari között, ott tartotta a könyveit és a gramofonját. Amikor visszatért, a farm mindent kiadott magából, ami csak benne volt; a farm megszólalt és beszélt - ahogy a kávéültetvények is beszélnek, amikor az esős évszak első záporával kivirágzanak, mintha krétafelhőből nedvesség csorogna. Amikor visszavártam Denyst, és hallottam, hogy kocsija közeledik a felhajtón, egyszersmind azt is hallottam, hogy a farm minden dolgai megszólalnak és elmondják, micsodák ők igazában. Denys mindig jól érezte magát a farmon; csak akkor jött, ha jönni akart, ésa farm ismerte azt a tulajdonságát is, amelyet a világ nem sejtett: az alázatát. Mindig csak azt csinálta, amihez kedve volt, csalárd szó soha el nem hagyta a száját.

   Denysnek volt egy jellemvonása, amit én igen nagyra tartottam: szeretett történeteket hallgatni. Én ugyanis mindig úgy gondoltam, jelenség lehettem volna a firenzei pestis idején. Azóta változtak a divatok, és a történethallgatás művészete kiveszett Európában. Afrika bennszülöttei, akik nem tudnak olvasni, még rendelkeznek vele; ha azt mondod nekik: "Volt egyszer egy ember, aki kiment a pusztára, és ott találkozott egy másik emberrel", máris csüggenek rajtad, gondolatban előreszaladnak az ismeretlen csapáson, amelyen a két ember halad. A fehérek azonban, még ha szeretnének, sem tudnak odafigyelni egy előadásra; vagy izegni-mozogni kezdenek, és különféle halaszthatatlan teendők jutnak eszükbe, vagy elszaladnak. Ugyanezek a fehérek olvasnivalót kérnek tőled s egész estére belemerülnek bármi nyomtatott anyagba, még akkor is, ha történetesen egy beszéd szövege az. Hozzászoktak, hogy a szemükön át fogadják be az impressziókat.

   Denys, aki inkább a fülét használta egész életében, jobb szerette hallani, mint olvasni a történetet; amikor csak kijött a farmra és megkérdezte: - Van valami története? - És én sok történetet kitaláltam, amíg távol volt. Esténként kényelmesen elhelyezkedett, kerevetnyi párnát rakott a tűz elé, én pedig keresztbe vetett lábbal, akár Seherezádé, leültem a padlóra, és Denys csillogó szemmel hallgatta a hosszú mesét, amíg csak vége nem lett. Sőt jobban észben tartotta, mint én magam, és egyik-másik hős drámai színre lépésénél meg-megállított, mondván: Ez az ember már a mese elején meghalt, de oda se neki.

   Denys tanított meg latinul, ő vett rá, hogy olvassam a Bibliát és a görög költőket. Hosszú részeket tudott kívülről az Ótestamentumból, és minden útjára magával vitte a Bibliát, amiért a mohamedánok igen nagyra becsülték.

   Tőle kaptam a gramofonomat is. nagy boldogságot jelentett ez nekem, új életet lehelt a farmba, szinte a farm hangjává vált - "A ligetnek lelke a csalogány". Néha Denys váratlanul érkezett a házba, míg én kinn jártam a kávéültetvényen vagy a kukoricaföldön, és új lemezeket hozott; beindította a gramofont, és amint hazafelé lovagoltam napszálltakor, az est tiszta, hűvös levegőjében felém úszó dallam hírül adta, hogy itt van, mintha csak rám nevetett volna, ami egyébként szokása volt. A bennszülöttek szerették a gramofont, gyakran megálltak a ház körül és hallgatták; egyik-másik háziszolgámnak kedvenc dallama is volt, s kérte, hogy azt játsszam le neki, ha egyedül voltunka  házban. Különös módon Kamante épp Beethoven C-dúr zongoraversenyének adagiójába szeretett bele; amikor először kért, hogy játsszam le neki, alig tudta elmagyarázni, melyikről is van szó.

   Denys és én nagyon különböztünk ízlés dolgában. Én a régi szerzőket kedveltem, Denysnek pedig, mintha csak udvariasan kárpótolni akarná a kort, amiért nem illik bele, minden művészeti ágban modern ízlése volt. Csak a leghaladóbb zenét kívánta. - Szeretném én Beethovent is - mondogatta -, csak ne lenne olyan közönséges.

   Denysnek és nekem, ahányszor csak együtt voltunk, különleges szerencsénk volt az oroszlánokkal. Néha mérgelődve jött haza a két-három hónapos szafarikról, mert nem sikerült igazán szép oroszlánt puskavégre kapniuk az európai vadászoknak, akiket kísért. Ezalatt a maszájok megint átjöttek hozzám, kérve, hogy lőjek ki egy bizonyos oroszlánt, amely a marháikat pusztítja, és Farahhal neki is vágtam, tábotozuknk a manyattáikban, lesbe álltunk egy megölt tehén teteménél, vagy kora reggeltől kóboroltunk, de hiába, oroszlánnak még csak nyomát se leltük. De amikor Denys és én autóztunk ki a pusztára, az oroszlánok, mintha csak tisztelkedni akarnának, előjöttek, vagy a szemünk előtt lakmároztak, vagy nem messze tőlünk kiszáradt folyamágyakon vágtak át.

Egyik újév reggelén, még napkelte előtt Denys és én az új, de meglehetősen rossz naroki úton hajtottunk, amekkora sebességgel egy ilyen úton csak lehet.

   Denys előző nap kölcsönadta egyik nehéz karabélyát valamelyik barátjának, aki délre indult egy vadásztársasággal, s csak késő éjszak jutott eszébe, hogy elfelejtette elmagyarázni, hogyan lehet rajta a legkönnyebben feszteleníteni a gyorsítóbillentyűt. Nagyon félt, hogy a vadászt valami baleset éri. Okosabb nem jutott eszünkbe, mint hogy jó korán elindulunk az új úton, és Narokban megpróbáljuk beérni a vadásztársaságot. Hatvan mérföldet kellett megtennünk, egy részét meglehetősen durva terepen; a szafari a régi utat követte, méghozzá nyilván lassan, a megrakott teherautók miatt. Az egyetlen problémánk csak az volt, hogy nem tudtuk, elkészült-e az új út egészen Narokig.

   Az afrikai fennsík kora reggeli levegője olyan tapinthatóan hideg és friss, hogy időről időre ugyanaz a képzete támad az embernek: nem is a földön jár, hanem sötét és mély vízben, tenger fenekén. Még az sem biztos, hogy egyáltalán jár: az arcát érő dermesztő fuvallatok lehetnek mélytengeri áramok is, a kocsi pedig, mint valami lusta, elektromos hal, talán a tenger fenekén ül, előremeredve kidülledő pápaszemével, s hagyva, hogy a víz alatti élet elfolyjon mellette. A csillagok azért olyan nagyok, mert nem is igazi csillagok, hanem csak  a vízfelszínen vibráló tükörképek. Utad mentén a tenger fenekén környezetüknél sötétebb élőlények tünedeznek föl, ugrálnak és vetik bele magukat a magas fűbe, ahogy a rákok és a bogarak fúrják bele magukat a tengerparti homokba. Aztán a világosság egyre terjed, s amint a nap felkel, a tengerágy felnyomakodik a felszínre, mintha csak új sziget képződne. Szagörvények suhannak el melletted, olajbokrok friss, keserű szaga, égett fű sósvíz-illata, a pusztulás váratlan, fojtó bűze.

   Kanuthia, Denys szolgája, aki a terepjáró hátsó ülésén ült, könnyedén megérintette a vállamat, és jobb felé mutatott. Az úttól mintegy tizenöt yardra sötét tömeg látszott, lamantin, amely kiúszott pihenni egyet a fövenyre, s a tetején valami mozgott a sötét vízben. Csak később jöttem rá, hogy egy nagy zsiráfbika teteme az, amelyet két-három nappal azelőtt lőhettek ki. Zsiráfra azonban nem szabad lőni, és Denysnek meg nekem később meg is kellett védenünk magunkat a vád ellen, de bizonyítani tudtuk, hogy mi már döglötten találtuk, bár az, hogy ki terítette le, sohasem derült ki. A zsiráf hatalmas tetemén mindenesetre egy nőstény oroszlán lakmározott, s most fölemelte a fejét, hogy megnézze az elhaladó autót.

   Denys megállította a kocsit, Kanuthia pedig leemelte a válláról a karabélyt. Denys halkan megkérdezte: - Lelőjem? -, mert igen udvariasan mindig úgy tekintette a Ngong-hegyet, mint az én vadászterületemet. Ugyanazoknak a maszájoknak a földjén jártunk, akik előszőleg a marháik levesztését panaszolták; ha ez az a vad, amely egymás után gyilkolja le a teheneiket és borjaikat, ideje végezni vele. Bólintottam.

   Kiugrott a kocsiból, és néhány lépést tett visszafelé; abban a pillanatban, hogy az oroszlán visszabukott a zsiráf mögé, futva megkerülte a tetemet, hogy lövéshez jusson, és tüzelt. nem láttam elesni az oroszlánt: amikor kiszálltam és odamentem, döglötten feküdt egy nagy fekete tócsában.

   De csak két mérföldet haladhattunk tovább, és az út elfogyott. A munkások szerszámai ott hevertek, rajtuk túl csak a széles, köves föld a hajnali derengésben, emberi kéz még sohasem érintette. Ránéztünk a szerszámokra és a köves földre, és úgy döntöttünk, Denys barátjának úgy kell boldogulnia a puskával, ahogy tud. Később, amikor a szafariból visszatért, közölte velünk, hogy nem is nyílt alkalma használni. Így hát visszafordultunk, arccal a keleti ég felé, amely épp akkor kezdett vörösödni a puszták és hegyek felett. Arra hajtottunk, s közben egyfolytában a nőstény oroszlánról beszéltünk.

   Előbukkant a zsiráf, s ahol a fény az oldalára esett, világosan ki tudtuk venni bőrén a sötétebb, négyszögletű foltokat. Amint közelebb értünk, láttuk, hogy egy oroszlán áll rajta. A terep, amelyen feléje tartottunk, alacsonyabban feküdt, minta tetem, s az oroszlán egész testében, sötéten magaslott fölötte a most már lángoló ég előterében. Lion Passant Or.* Sörényét itt-ott felborzolta a szél. Olyan erős benyomást tett rám, hogy felálltam a kocsiban, mire Denys így szólt: - Ezt maga lője le. - Nem szerettem Denys karabélyával lőni, nekem túlságosan hosszú volt és nehéz, és nagyon megrúgta a vállamat; de hisz itt a lövés szeretetmegnyilvánulás: nem illő-e akkor, hogy a puska a lehető legnagyobb kaliberű legyen? Amint megnyomtam a ravaszt, az oroszlán mintha egyenesen felugrott volna a levegőbe, s maga alá húzott lábakkal zuhant vissza. Lihegve álltam a fűben,  eltöltött a mindenhatóság érzete, amit a puska ad az embernek - azzal, hogy a távolból visz végbe valamit. Megkerültem a zsiráf tetemét. Íme - egy klasszikus tragédia ötödik felvonása. Mind halottak voltak. A zsiráf rettenetesen nagynak és zordnak tetszett négy merev lábával és hosszú, merev nyakával; a hasát föltépték az oroszlánok. A nőstény oroszlán a hátán hevert, nagy dölyfös vicsorgással a képén: ő volt a tragédia femme fatale-ja. A hím oroszlán nem messze feküdt tőle  - hogyhogy nem okult a nőstény végzetéből? Fejét két elülső mancsán nyugtatta, óriási sörénye királyi palástként borult rá, ő is sötét tócsában pihent, s a reggeli levegő mostanra úgy kivilágosodott, hogy látni lehetett: a tócsa skarlátvörös.

   Denys és Kanuthia feltűrték az ingük ujját, s miközben a nap felkelt, megnyúzták az oroszlánokat. Amikor pihentek egy kicsit, az autóból előszedtük a bort, a mazsolát és a mandulát, amiket azért csomagoltam az útra, mert újév napja volt. Leültünk a rövid fűbe, ettünk-ittunk. A halott oroszlánok a közelben fenségesen néztek ki meztelenségükben; nem volt rajtuk egy gramm felesleges háj, minden izom tökéletes, feszes ívben hajlott egymásba; nem volt semmi szükségük köpenyre, olyanok voltak pontosan, amilyennek lenniük kell.

*Lépő arany oroszlán (heraldikai figura).


Fordította: Gy. Horváth László

A SZÖVEG FORRÁSA: Árkádia, 1987


Miután Hemingway megkapta 1954-ben a Nobel-díjat, ezt nyilatkozta egy interjúban (az angol nyelvű országokban Isak Dinesen álnéven jelentek meg Blixen írásai):