Karel Čapek: A repülő ember (részlet)

Tomšík úr a Vinohrady Kórház felé vivő úton haladt; ez volt a mindennapos egészségügyi sétája, mert Tomšík úr sokat adott az egészségére, és különben is szenvedélyes sportember volt, ami abban nyilvánult meg, hogy minden ligamérkőzést végignézett. Szóval a Vinohrady Kórház felé haladt, s mint sportemberhez illik, rugalmasan, könnyedén lépkedett a tavaszi alkonyatban, észre se véve a szerelmespárokat és a néhány magányos járókelőt, akik valószínűleg Strašnicéből igyekeztek a belvárosba. Lépésmérőt kellene vennem, hogy tudjam, hány lépést teszek meg naponta. És egyszerre csak eszébe jutott, hogy már harmadik napja ugyanazt álmodja: megy az utcán, és szembetalálkozik egy asszonnyal, aki gyerekkocsit tol maga előtt; Tomšík úr nem tér ki, hanem bal lábával könnyedén ellöki magát a földtől, s abban a pillanatban fellendül háromméternyire a föld fölé, átrepüli az asszonyt a gyerekkocsival, és egy darabig a levegőben úszva földet ér. Álmában egy csöppet sem csodálkozott ezen. Természetesnek találta, és hihetetlenül kellemesnek érezte a dolgot, s csak azt furcsállotta, hogy ezt rajta kívül senki se próbálta még megtenni. Hiszen olyan könnyű az egész: az ember úgy tesz a lábával, mintha biciklizne, és máris fent van egyemeletnyi magasságban, majd lassan leereszkedik a földre. De elég újból könnyedén ellöknie magát, s erőlködés nélkül repül, mint a forgólétrán, sőt meg se kell érintenie a földet, csak egy kicsit tempóznia a lábával, és máris továbbrepül. Tomšík úrnak nevetnie kell álmában, hogy eddig senki se jött rá erre a trükkre. Csak könnyedén elrugaszkodik a földtől, és máris repül. Hiszen ez könnyebb és természetesebb, mint járni, döbben rá Tomšík úr álmában; holnap ébren is megpróbálom.

És Tomšík úr ismét arra gondol, hogy ez az álma három éjszakán át újra meg újra megismétlődött. Kellemes álom; az ember olyan könnyűnek érzi magát; milyen jó lenne, ha a valóságban is így lehetne repülni - csak egy kicsit elrugaszkodni a földtől... Tomšík úr hátrafordult. Senkit se látott maga mögött. Csak úgy, a tréfa kedvéért, meggyorsította lépteit, és bal lábával ellökte magát a földtől, mintha egy pocsolyát akarna átugrani. Ebben a pillanatban háromméternyire fellendült a föld fölé, és lapos ívben repült tovább. Nem is csodálkozott túlságosan, csak kéjes izgalmat érzett, mintha körhintán ülne. Csaknem felkiáltott gyermekes örömében, de ekkor már megtett vagy harminc métert, és lassan a föld felé közeledett. A járda azon a helyen sáros volt egy kicsit, s ezért Tomšík úr könnyedén tempózni kezdett a lábával, mint álmában, mire azonnal újból a levegőbe emelkedett, és vagy tizenöt méterrel odább ért földet, egy melankolikusan Strašnice felé igyekvő férfi háta mögött. A férfi gyanakodva hátranézett; bizonyára nem tetszett neki, hogy hirtelen mögötte termett valaki, akinek lépteit korábban nem hallotta. Tomšík úr feltűnés nélkül megelőzte, s közben nagyon vigyázott, nehogy egy energikus lépéssel ellökje magát a földtől, s repülni kezdjen.

Ezt jól ki kell próbálnom, gondolta magában, és visszafordult, hogy ugyanazon a néptelen úton menjen végig hazafelé. De a gonosz véletlen úgy akarta, hogy minden percben szerelmespárok és vasutasok jöjjenek vele szembe, így tehát letért az útról egy rakodóhelyre, amely most teljesen elhagyatott volt. Közben erősen besötétedett, de Tomšík úr attól való félelmében, hogy holnapra elfelejt repülni, kissé tétovázva ellökte magát a földtől. Csak egyméternyire emelkedett fel, és zökkenősen ért földet. Erre másodszor is megpróbálta, de most már merészebben, s egyidejűleg úszómozdulatokat végzett a kezével. Jó nyolcvan métert repült gyönyörű félkörívben, és olyan könnyedén szállt le a földre, mint egy szitakötő. Már éppen harmadszor is nekilendült volna, amikor vakító fénykéve vetült rá, és egy nyers hang megkérdezte:

- Mit csinál maga itt?

Egy rendőrőrjárat volt.

Tomšík úr szörnyen megijedt, és azt dadogta, hogy tréningezik.

- Hát akkor tűnjön el, és tréningezzen máshol; itt nem lehet! - dörögte a rendőr.

Tomšík úr ugyan nem értette, miért tréningezhet máshol, és miért nem lehet itt, de mivel lojális állampolgár volt, jó éjszakát kívánt a rendőröknek, és gyorsan odébbállt, szörnyen aggódva, hogy valahogy a levegőbe ne emelkedjék, ami rendőri szempontból bizonyára gyanús dolog. Csak az Állami Egészségügyi Intézet előtt lendült fel megint a levegőbe, átrepülte a magas drótkerítést, és kezével úszótempókat végezve folytatta útját az intézet kertje fölött, át a másik oldalra, egészen a Koronázó útig, ahol egy teli sörös korsóval hazafelé igyekvő cselédlány előtt ért földet. A lány nagyot kiáltott ijedtében, és elfutott. Tomšík úr kétszáz méterre becsülte repülőútját, és ragyogó kezdetként könyvelte el.

A következő napokban szorgalmasan gyakorolta a repülést, persze csak éjszaka, és csak egészen elhagyatott helyeken, az olšanyi zsidótemető környékén. Kipróbálta a legkülönbözőbb módszereket, például a nekifutásból való felszállást és a helyből való függőleges felemelkedést. Ily módon játszva elérte a száz métert, pedig csak a lábát mozgatta, s magasabbra is emelkedhetett volna, de nem mert. Begyakorolta a különböző leszállási módokat is, például a repülőgépszerű landolást, vagy a lassított függőleges kikötést, amit megfelelő kézmozdulatokkal ért el. Rájött, hogyan kell fokozni és csökkenteni a sebességet, irányt változtatni, szél ellen repülni, teherrel repülni, emelkedni és süllyedni. Olyan könnyen ment minden, mint a karikacsapás, és Tomšík úr egyre jobban csodálkozott, hogy erre még senki se jött rá, hogy senkinek se jutott eszébe bal lábával ellökni magát a földtől, és repülni. Egy alkalommal teljes tizenhét percig bírta ki a levegőben, de aztán beleakadt valami telefondrótba, és inkább leszállt. Egy éjszaka az Orosz út fölött repült vagy négy méter magasságban, s hirtelen két rendőrt látott meg maga alatt. Gyorsan irányt változtatott, és eltűnt a villakertek fái között, mialatt az éjszaka csendjében messze hangzott a rendőrsípok éles sivítása. Néhány perc múlva gyalog visszament arra a helyre, és látta, hogy hat rendőr villamos zseblámpákkal pásztázza végig a kertet. Kérdésére azt felelték, hogy az előbb egy betörő mászott át az egyik villa kerítésén.

Ekkor döbbent rá Tomšík úr, hogy repülési tehetsége hihetetlen lehetőségeket rejt magában, de hogy tehetségét hogyan hasznosíthatná, azon hiába törte a fejét. Valamelyik éjszakai gyakorlata után a Lobkovici Jiří téren haladt át, és sehogy se tudott ellenállni egy harmadik emeleti nyitott ablaknak. Könnyed nekilendüléssel felemelkedett, leült az ablak párkányára, és megpróbált kisütni valami okos dolgot. A szobában egy mélyen alvó ember horkolt, de mivel Tomšík úr nem akart lopni, minden határozott cél nélkül belépett a szobába, és azzal a nyomasztóan kínos érzéssel állt meg a helyén, amelyet az ismeretlen lakások keltenek az emberben. Felsóhajtott és visszament az ablakhoz, de eszébe jutott, hogy jó volna legalább valami jelet hagyni maga után sportteljesítménye dokumentumaként. Valami papírt halászott hát ki a zsebéből, és ceruzával ráírta: "Itt voltam! A bosszúálló X." Letette a papírt az alvó ember éjjeliszekrényére, és csendesen leereszkedett az utcára. Csak otthon jött rá, hogy az a papír egy levélboríték volt az ő címével, de már nem mert visszamenni érte. Néhány napig aztán páni félelemben élt, várva a rendőrségi vizsgálatot, de furcsamód nem történt semmi.

*

Egy idő múlva Tomšík úr elviselhetetlennek kezdte érezni, hogy a repülést titkos és magányos szórakozásként űzi. Elkezdett gondolkodni, hogyan adhatná át felfedezését a köznek, s rádöbbent, hogy ez nem olyan könnyű. Mit is mondhatna? Hiszen olyan egyszerű az egész. Elég egy kicsit ellökni magunkat a földtől, egy csöppet mozgatni a kezünket, és máris repülünk, mint a madár. Lehet, hogy ebből új sportág fejlődik majd ki, vagy tehermentesíteni lehet majd az utcákat azzal, hogy a gyalogforgalmat részben a levegőben fogják lebonyolítani. Annyi biztos, hogy lifteket egyáltalán nem kell a jövőben építeni. Szóval ennek a repülnitudásnak általában óriási jelentősége van. Tomšík úr nem tudta pontosan, hogy milyen jelentősége, de ez majd kialakul valahogy. Hiszen minden nagy találmány eleinte hiábavaló játéknak látszik.

Tomšík úr szomszédja, egy alacsony, kövér kis ember, valamelyik újság szerkesztőségében dolgozott. Vojtának hívták. A sportrovat szerkesztője volt, vagy valami ilyesféle. Ehhez a Vojta úrhoz ment el Tomšík úr, s hosszas köntörfalazás után bejelentette, hogy valami érdekes dolgot szeretne mutatni neki. De annyira titokzatos stílusban beszélt, hogy Vojta úr felsóhajtott, mintha azt mondta volna: No, engem is jól megáldott az Isten veled! Ennek ellenére hajlandó volt este kilenc után kimenni Tomšík úrral a zsidótemetőhöz.

- Hát ide nézzen, szerkesztő úr - mondta Tomšík úr, és bal lábával ellökte magát a földtől. Vagy ötméternyi magasságba lendült, miközben különböző mutatványokat produkált, alacsonyabbra ereszkedett, a kezét mozgatta, majd újból feljebb lendült, s nyolc másodpercig mozdulatlanul állt a levegőben. Vojta úr szörnyen elkomolyodott, és elkezdett vizsgálódni, hogy megállapítsa, milyen módon viszi végbe produkcióit Tomšík úr. És Tomšík úr türelmesen magyarázta: nézze, csak így egyszerűen ellökjük magunkat a földtől, és kész; nem, nincs ebben semmi spiritizmus; és semmiféle magasabb rendű erő sem kell hozzá, még akaraterő, sőt izommunka sem; elég egy kicsit nekilendülni, és már repülünk is. Látja? No, próbálja meg, szerkesztő úr - unszolta Tomšík úr az újságírót, de az csak a fejét csóválta. Nem, nem, ennek valami különös fortélya van, vélte elgondolkodva. Majd rájövök. És egyelőre, úgymond, jó lesz titokban tartani a dolgot.

A legközelebbi alkalommal Tomšík úrnak ötkilós súlyzókkal terhelten kellett repülnie Vojta úr előtt, így persze rosszabbul ment a produkció. Tomšík úr csak háromméternyire bírt felemelkedni, de Vojta úr elégedett volt. A harmadik repülés után így szólt Vojta úr:

- Ide figyeljen, Tomšík úr, nem szeretném megijeszteni, de ez nagyon komoly dolog. Az ilyen önerővel való repülésnek igen nagy jelentősége lehet. Például honvédelmi szempontból, érti? Ezt szakszerűen kell kézbe venni. Tudja, mit, Tomšík úr, legközelebb majd szakembereknek mutatja be a tudományát. Én mindent elintézek.

*

Így hát egy szép napon Tomšík úr tornanadrágba öltözött, és az Állami Testnevelési Intézet udvarán egy négy úrból álló szakbizottság elé állt. Borzasztóan szégyellte meztelenségét, lámpaláza volt, és didergett a hidegtől, de Vojta úr könyörtelen volt. Csak tornanadrágban lehet, mondta, hogy a bizottság lássa, milyen izmok működnek a mutatványnál. A bizottság elnöke egy zömök, kopasz úriember, aki a testnevelés egyetemi tanára volt, teljesen elutasító arckifejezéssel nézett maga elé, és látszott az orrán, hogy az ügyet tudományos szempontból képtelenségnek tartja. Türelmetlenül nézte az óráját, és maga elé mormogott valamit.

- No, Tomšík úr - szólalt meg végre felindultan Vojta úr -, nézzük először nekifutásból.

Tomšík úr ijedten futott két lépést, de az elnök megállította.

- Várjon! Egészen rosszul startol. A testsúlyát a bal lábára kell helyeznie, érti? Még egyszer!

Tomšík úr visszafordult, és megpróbálta a testsúlyát a bal lábára helyezni.

- És mi van a kezével? - kérdezte az elnök. - Maga nem tudja, mit kezdjen a kezével. Úgy kell tartania a karját, hogy a mellkasa felszabaduljon. És az előbbi nekifutásnál visszatartotta a lélegzetét. Az teljesen helytelen. Szabadon és mélyen kell lélegeznie. No, még egyszer!

Tomšík úr teljesen megzavarodott. Most már igazán nem tudta, mit kezdjen a kezével és hogyan lélegezzen. Csak topogott és kereste a testsúlyát.

- No, rajta! - kiáltotta Vojta úr.

Tomšík úr zavartan megingott, és futni kezdett. Éppen fel akart emelkedni a levegőbe, amikor az elnök megint megszólalt:

- Rossz! Várjon!

Tomšík úr meg akart állni, de már késő volt, gyengén ellökte magát a bal lábával, és vagy egyméternyire fellendült a levegőbe, de mivel engedelmeskedni akart a bizottság elnökének, lefékezte a repülést, és megállt a földön.

- Egészen rossz! - kiabált az elnök. - Térdhajlásban kell megállnia! Lábujjhegyen kell földet érnie, és térdhajlásban rugóznia! És a karja előrelendül, érti?! A kar átveszi a tehetetlenségi nyomatékot, uram; ezért természetes az a mozdulat. Várjon - folytatta az elnök -, megmutatom, hogyan kell ugrani. Jól nézze meg, hogy csinálom!

Ledobta a kabátját, és starthoz állt.

- Figyelje meg, uram, a súlypont a bal lábon nyugszik. A láb behajlik, a test előredől, a könyökömet hátrafeszítem, hogy a mellkasom kitáguljon. Tessék utánam csinálni!

Tomšík úr utánacsinálta. Életében nem érezte magát ilyen kényelmetlenül.

- Ezt be kell gyakorolnia - vélte a szakember. - És most nézzen ide! Bal lábával előrelöki magát...

Az elnök előrelökte magát, hat lépést futott, fellendült a levegőbe, miközben karja gyönyörű kört írt le, aztán elegáns térdhajlítással és előrelendített karral földet ért.

- Így kell csinálni! - mondta, és megigazította a nadrágját. - No, most próbálja meg pontosan így!

Tomšík úr boldogtalan, kérdő tekintettel nézett Vojta úrra: Muszáj?

- No, még egyszer - szólt Vojta úr, és Tomšík úr az előírásos pózba ficamította testét. - Rajta!

Tomšík úr összetévesztette a lábát. Bal lábbal lépett ki, de ez talán mindegy, gondolta, a fő, hogy ne feledkezzem meg a térdhajlításról meg arról, hogy előre kell lendíteni a karomat. Majdnem elfelejtett ugrani, de az utolsó pillanatban mégis nekilendült, térdhajlítás, villant át az agyán. Vagy egy fél méter magasra ugrott, és másfél méternyi távolságban földet ért. Egy gyors térdhajlítást csinált és előrelendítette a karját.

- De Tomšík úr, hiszen maga nem repült! - kiabálta Vojta úr. - Még egyszer, kérem!

Tomšík úr még egyszer nekifutott. Egy méter negyvenet ugrott, de térdhajlítással és karlendítéssel ért földet. Elöntötte az izzadság, és szívét a torkában érezte. Istenem, hagyjanak már békében, gondolta megsemmisülten.

Még kétszer ugrott; aztán abba kellett hagyni a dolgot.

*

Attól a naptól kezdve Tomšík úr nem tudott többé repülni.

FORRÁS: Internet