Franz Kafka - Max Brod: Egy befejezetlen regény
A négy barátnak, Robertnek, Samuelnek, Maxnak és Franznak már szokásává vált, hogy minden nyáron vagy ősszel kis szabadságukat egy közös utazással töltik el. Az év folyamán egyébként barátságuk többnyire abban állt, hogy hetente egy este mind a négyen örömmel összegyűltek, többnyire Samuelnél, akinek, mint a legmódosabbnak közülük, volt egy nagyobb szobája, ilyenkor mindenfélét meséltek egymásnak, és közben mértékletesen söröztek. A történetek mesélésének napján éjfélkor, amikor elváltak, soha nem értek a végére, mivel Robert egy egyesület titkára volt, Samuel egy kereskedelmi iroda alkalmazottja, May állami tisztviselő, Franz pedig bankhivatalnok, úgyhogy szinte minden, amit ki-ki az eltelt héten munkahelyén átélt, nemcsak ismeretlen volt a másik három számára, és ezért gyorsan el kellett nekik mondani, hanem hosszadalmas magyarázat nélkül érthetetlen is. De főleg e hivatások különfélesége miatt volt kénytelen mindenki a maga hivatását a többieknek újra meg újra leírni, ugyanis ezeket a leírásokat a többiek, akik mégiscsak gyenge emberek voltak, nem fogták fel elég alaposan, de éppen ezért meg jó barátságból újra meg újra szorgalmazták. Nőhistóriákra ellenben ritkán került sor, mert bár Samuel a maga részéről kedvét lelte volna bennük, óvakodott azt kívánni, hogy a társalgás az ő igényei szerint alakuljon, és erre nézve az öreglány, aki a sört felszolgálta, intelemként jelent meg előtte. Nevetni azonban annyit nevettek ezeken az estéken, hogy hazafelé Max azt mondta, ez az örökös hahotázás voltaképp sajnálatos, mert emiatt minden komoly dologról megfeledkeznek, holott ilyenek terhét épp eléggé viselnie kell mindegyiküknek. Mialatt nevet valaki, azt gondolja, a komolyságra még ráér. Ez azonban nem helyénvaló, mert a komolyság természetesen nagyobb követelményeket állít az ember elé, és az nem kétséges, hogy barátok társaságában az ember nagyobb követelményeknek képes megfelelni, mint egyedül. Nevetni az irodában nevessen az ember, mert ott nem képes többre. Ez a vélemény Robert ellen irányult, aki sokat dolgozott a régi, általa megfiatalodó mávészeti egyletben, és egyszersmind a legmulatságosabb dolgokat jegyezte meg, amelyekkel barátait szórakoztatta. Épphogy csak belefogott, a barátok máris elhagyták a helyüket, köréje álltak vagy az asztalra ültek, kiváltképp Max és Franz, olyan önfeledten, hogy Samuel az összes poharat átvitte egy oldalsó asztalkára. Ha belefáradtak a mesélésbe, Max hirtelen újult erővel a zongorához ült, és játszani kezdett, miközben Robert és Samuel kétfelől mellette ültek a kis padon, Franz ellenben, aki semmit nem értett a zenéhez, az asztalnál egymagában Samuel képeslevelezőlap-gyűjteményét nézegette vagy az újságot olvasgatta. Ha már melegebbek voltak az esték és az ablak nyitva maradhatott, mind a négyen az ablakhoz mentek, és kezüket a hátukon összekulcsolva lenéztek az utcára, anélkül hogy a persze gyenge forgalomtól a legkevésbé is zavartatták volna magukat a társalgásban. Csak időnként ment vissza valamelyikük az asztalhoz, hogy kortyintson egyet, vagy mutatott le két göndör fürtös lányra, akik odalent a borozójuk előtt ültek, vagy föl a holdra, amely kissé meglepte őket, míg végül Franz azt mondta, hűvös van, csukják be az ablakot.
Nyáron néha egy kerthelyiségben találkoztak, leültek egy asztalhoz a legszélében, ahol sötétebb volt, koccintottak és beszélgetés közben, fejüket összedugva, alig vették észre a távoli fúvószenekart. Kart karba öltve, egyszerre lépve mentek aztán haza a parkon át. A két szélső a botját forgatta vagy a bokrokat csapkodta, Robert felszólította őket, hogy énekeljenek, de aztán csak egyedül énekelt, négyük helyett is, középen a második közben úgy érezte, különösen jó kezekben van. Egy ilyen este Franz azt mondta, és közelebb húzta magához két szomszédját, ha olyan szép dolog együtt lenni, nem érti, miért csak egyszer találkoznak hetente, holott biztosan könnyen szerét ejthetnék, hogy ha gyakrabban nem is, de legalább hetente kétszer találkozzanak. Mindnyájan támogatták az ötletet, még a negyedik is, aki a szélről csak homályosan értette Franzot. Ekkora öröm bizonyosan megéri azt a kis fáradságot, amelyet néha valamelyikünknek okozhatna. Franz úgy érezte, az erőtlen hangja büntetés, amiért kéretlenül a többiek nevében beszél. De nem tágított. És ha egyikük egyszer igazán nem tudna eljönni, akkor az legyen az ő baja, legközelebb vigasztalódhat, de le kellene-e ezekért mondaniuk egymásról a többieknek, hárman nem érik-e be egymással, sőt ha kell, akár ketten is? "Persze, persze", mondták mind. A szélről levált Samuel, és közvetlenül a másik három elé vágva ment tovább, mert így közelebb kerültek. De aztán meggondolta magát, és inkább újból belekarolt egyikükbe. Robert tett egy javaslatot: "Minden héten összejövünk és olaszul tanulunk. Eltökélten tanulunk olaszul, mert láthattuk tavaly is abban a kis darabka Olaszországban, amelyet bejártunk, hogy olasztudásunk csak arra elég, hogy útbaigazítást kérjünk, amikor, emlékeztek, eltévedtünk a Campagna szőlőskertjeinek falai között. És erre is csak a megkérdezettek óriási erőfeszítése árán volt elég. Tanulnunk kell tehát, ha idén megint el akarunk menni Olaszországba. Itt semmi más nem segít. És nem legjobb-e együtt tanulni?" "Nem", mondta Max, "együtt nem fogunk semmit megtanulni. Olyan biztosan tudom, mint ahogyan te, Samuel, a közös tanulást pártolod." "De mennyire!", mondta Samuel. "Biztosan nagyon jól fogunk együtt tanulni, mindig is sajnáltam, hogy nem jártunk együtt iskolába. Tudtátok, hogy még csak két éve ismerjük egymást?" Előrehajolt, hogy lássa mindhármukat. Lelassították a lépteiket, és elengedték egymás karját. "De tanulni még semmit sem tanultunk meg együtt", mondta Franz. "És nekem ez nagyon tetszik is. Én semmit sem akarok megtanulni. De ha olaszul kell tanulnunk, akkor jobb, ha mindenki egymaga tanul." "Ezt nem értem", mondta Samuel. "Először azt akarod, hogy minden héten jöjjünk össze, aztán mégsem akarod." "Ugyan, menj már", mondta Max, "én meg Franz csak azt akarjuk, hogy az együttlétünket ne zavarja meg tanulás és a tanulásunkat ne zavarja meg együttlét, semmi egyebet." "Hát persze", mondta Franz. "Már úgysincs sok idő", mondta Max, "most június van és szeptemberben akarunk utazni". "Éppen ezért akarom, hogy együtt tanuljunk", mondta Robert, és tágra nyílt szemmel nézte azt a kettőt, aki ellene voltak. Különösen a nyaka lett hajlékony, ha ellentmondtak neki.
Fordította: Győrffy Miklós
A SZÖVEG FORRÁSA: Európa Könyvkiadó, 2008
Megjegyzések
Megjegyzés küldése