Kosztolányi Dezső: Vakbélgyulladás
Hősöm neve ez: Kovács János. Sietve említem ezt meg,
mielőtt szólnék róla. A lak- és címjegyzékben legalább kétszáz embert
találunk hasonló névvel. Ha elgondoljuk, hogy ezeknek az embereknek
semmi közük a pörölyhöz, az üllőhöz s a kovácsmesterség egyéb
kellékeihez, nem értjük, miért ragaszkodnak úgy a nevükhöz, melyben
valami végtelen szomorúság, a nyelv fantáziaszegénysége nyilvánul meg.
Az én emberem története is - azt hiszem - összefügg a nevével.
Kovács szorgalmas hivatalnok. Fekete karvédő van a
kabátján, csíptető a szemén, és az íróasztalra hasalva körmöl. Reggel
háromnegyed nyolckor már megjelenik a lépcsőkön, dörzsöli a kezét, kávét
rendel, szerényen köhög, teregeti a ropogó papírokat, és boldogan
gondol arra, hogy esztendőre okvetlenül előléptetik. Mindenki szereti.
Négy gyermeke van, akik nyafogva csikorgatják délelőttönként a hivatala
ajtaját, és van egy felesége, akit senki se ismer. Nagyon rövidlátó. Ha a
szolga asztalára teszi a hasas vizespoharat, melyből a tejeskávét
issza, meresztgetnie kell a szemét, nehogy a tintatartóba aprítsa a
kuglófot. Mindenkinek előre köszön. Mióta egyszer nem vette észre a
hivatalfőnökét, a szolgának is megemeli a kalapját. Nem szép ember. Az
orra pisze, arcán fillér nagyságú szeplők. Bajusza hasonlít a purzicsán
dohány száraz és fakó szálaihoz.
Egy havas reggelen a hivatalában ül. Előtte a kávé -
hab nélkül - és a sárga szőlőskuglóf. Midőn a kanalat belemártja a
kávéba, elordítja magát, és aléltan rogy a székébe. Verejték gyöngyözik a
homlokán.
Egy pillanat múlva mindenki a szobájába tódul.
Kocsira teszik, hazaviszik, onnan a kórházba szállítják.
Délben a hivatalban széltében beszélik a hírt.
- Vakbélgyulladása van. Operáció lesz.
A főnök a mosdónál áll, habkővel dörzsöli tenyeréről a tintafoltokat, és atyaian rázza a fejét:
- Szegény, szegény.
Délután Kovács kórházi ágyon fekszik. Már felvette a
betegek szomorú mozdulatlanságát. Száraz kezeit összekulcsolja, és
észreveszi, hogy három óra, eszébe jut, hogy máskor ebben az időben
hivatalban van, és az életet végtelenül üresnek találja. Minő búsan
donganak el az órák. Szokatlan a délután, szokatlan a szoba, szokatlan a
nagy változás. Hasán jeges tömlő. Mellette az éjjeliszekrényen egy
csengettyű gombja és a hőmérő. Kovács nézi a csengőt és a hőmérőt, és
egyszerre sírva fakad. Könnyei végigfolynak a szeplőin.
Öt órakor meggyullad a villany. Hat óráig semmi sem
történik. Hatkor bejő egy orvos, megfürdetik, előkészítik az operációra,
és már viszik is a kipárnázott liftbe, hogy a műterembe felhúzzák.
Itten valami névtelen keserűség fogja el, melyet nem tud szavakba
foglalni, csak gügyög és nyeli sós könnyeit, és az életre gondol, mely
gyors, kemény és kegyetlen.
A terem vakítóan világos. Az orvos beszél hozzá, de
nem érti, mit. Egy másodperc múlva fején van a kloroformos sisak. Mit
suttognak körötte? Ó, gyors, kemény és kegyetlen az élet. A felesége, a
négy gyereke, a hivatal, az akták, a számlák, a boldog, szabad vasárnap
délutánok, s végül ez, amit most szívdobogva sejt, mit a szájával, az
orrával, a fülével érzékel: a halál, a halál, a halál. Még erőlködik, és
tudja, hogy egy perc múlva már aludni fog. A levegő vörös körötte,
mintha annak a láza lenne. Minden tárgy hallucinál. Messze, a halvány
vörösségben egy izzó és átható pontot lát, ez egyre jobban tüzel, mint a
cigaretta parazsa. Most kettőt lát, nemsokára hármat, aztán négyet.
Aztán nem lát semmit.
Másnap reggel.
- Jobban vagy? - kérdezi tőle egy halk hang, és valaki óvatosan föléje hajol.
A felesége. Egy sovány csirke, felborzolt tollakkal, kíváncsian forgó szemmel, sápadtan a virrasztástól és az izgalomtól.
- Hogy vagy? - kérdezi újra, még halkabban.
Kovács jól hallja, de nem felel. Felelet helyett
kinyitja szemét, és nyöszörög. Egy kanálka hideg, keserű teát kortyint,
jeget nyel, újra a közönyébe süpped.
Az operáció tündöklően sikerült. Az orvosok meg
voltak elégedve, akik a betegségben csak közönséges iskolaesetet láttak,
minden érdekesség nélkül, és közel se tulajdonítottak neki oly
fontosságot, mint a beteg. Pár nap múlva tudatták is vele, hogy minden a
legjobban van, egy hét múlva egészségesen hagyhatja el a kórházat, két
hét múlva pedig már bemehet a hivatalába. Kovács ezt szomorúan
hallgatta.
Általában annál inkább elszontyolodott, minél jobbra
fordult a betegsége. Savanyú arccal fogadta vendégeit is. Fejét a
párnába nyomta, állát leejtette, szemhéjait óvatosan zárta le, hogy egy
kis résen, titokzatos ködben lássék a szeme lázas golyója. Úgy feküdt
ott, mint a haldoklók az utolsó órában.
- De hiszen már egészen jól vagy - vitatkozott a barátja.
- Meg se kottyant neki - szólt a főnök, és kövér hasa rengett a nevetéstől.
Kovács megvetően néz végig rajtuk. Torkát keserű düh
reszeli, káromkodni szeretne, de erre se méltatja őket, elmosolyodik, és
a szájába fullad a harag.
Bicegve és sántikálva jön a hivatalba. A kutyák
kényeskednek így, midőn nagyon jól érzik magukat. Vastag sállal köti át a
nyakát. Mindenkinek külön, hosszan mesélte el az eseményt. Mert az nem
úgy van, ahogy mi, laikusok gondoljuk. Ez egy egészen különös és nagyon,
nagyon veszélyes eset, csoda, hogy kilábolt belőle, az orvosok is
mondják. Tetszik tudni, a vágás innentől idáig terjedt. Persze, hogy
elaltatták. Három orvos altatta. Úgy aludt, mint a bunda.
A kollégák lassan kiszöknek a szobából, és faképnél hagyják.
Nézegeti a tükörben piros mellényét, melyet tegnap
vett, s úgy találja, hogy jól áll neki. Költségbe verte magát, de az
ember végre nem járhat rongyosan. Táplálkozni is kell. Híg tojást
reggelizik, sovány prágai sonkát és pirított zsemlét. Délben gyenge
húsokat, párolt almával. A gyerekei ezért nagyon tisztelik. Az iskolában
hencegnek, hogy az ő apjuknak piros mellénye van, ezer forintja van, és
olyan betegsége van, amilyen senkinek sincs, a többiek pedig
irigykednek reájuk, és nevetik, csúfolják, bojkottálják őket. A
legkisebb fiú egyszer bömbölve jön haza.
Kovács büszkén és peckesen jár. Fejét fenn hordja,
aranykeretes szemüveget vesz, és vendégeket hív. Dagad az önérzete,
amint újra és újra sorát ejti a mesének. Az orvos egy kis üvegben
odaajándékozta neki a kioperált testrészt, melyet az almáriumba zárt, s
áhítatosan mutogat mindenkinek. Ott áll a legfelső polcon. Csendes
kultusz övezi. A tót szolgáló riadtan tekint az almárium felé.
Egy reggel hiába csönget a hivatalában. Hol az a szolga. A teremtésit neki.
Végül bejő.
- A sorvezetőt - ordít rá, a dühtől fuldokolva.
A szolga, aki sohase látta ily mérgesen, komikusnak
találta az ártatlan embert, s haragját, a színtelen hangját, melyet
pulykarikácsolássá torzított a méreg; elnevette magát.
Kovács felkel, elsápad, csak az orra tüzel, kékvörösen, mint a pulykataréj. Kinyitja az ajtót. Kidobja a szolgát.
Az eset nagy feltűnést kelt a hivatalban. Kartársai csitítják, de ő nem tágít.
- Egy beteg emberrel így beszélni - hörög -, egy beteg emberrel.
Kovács el van keseredve. Annyival inkább, mert két
kollégájával is összeszólalkozott, és most már szentül meg van győződve,
hogy mindenki az ellensége. Senkihez se szól. Az eset a hivatalfőnöknek
is fülébe jut.
- Nem értem magát - mondja neki. - Miért játssza a beteget? Hisz majd kicsattan az egészségtől.
- Mit? - felesel Kovács.
Azzal hátat fordít neki, becsapja az ajtót, és hazamegy. Két hétig nem is mutatja magát a hivatalban.
- Gazember - sziszegi a fogai közt -, gazember.
Nyár felé egy vasárnap délelőtt a hivatalfőnök velőscsontot eszik a sörkocsmában, és buzgón magyarázza az esetet:
- A fegyelmi bizottság jövő héten ül össze. Önök,
kolléga urak, jól tudják, micsoda atyai szívvel karolom fel mindnyájuk
ügyét, de ebben az esetben nem lehet engednem, márcsak azért sem, hogy
hasonló esetekben példát statuáljak. Ez az ember makacs és
hanyag. Az aktákat elintézetlenül dobja vissza. Lustaságát pedig azzal
tetézi, hogy hónapokig ok nélkül kimarad a hivatalból, a nyakamra küldi a
hitelezőit, akik botrányos adósságokról suttognak. Végre is lehetetlen
tűrnöm, hogy valaki ujjat húzzon velem. Nem a saját személyemért. Hisz
önök ismernek engem, s tudják, hogy nekem igazán nem fontos,
megbillenti-e a kalapját Kovács úr, vagy sem. Nem is döntök ebben a
kérdésben. A fegyelmi bizottság és a magas minisztérium bölcs ítéletére
bízom, kinek van igaza, s én nem kételkedem, hogy ezek a magas fórumok a
méltányosság szemmeltartásával is akképpen intézik az ügyet, hogy a
hivatali tekintélyen semmi csorba ne essék.
A hivatalnokok csendesen helyeselnek. Szépnek
találták a főnök stílusát. Megitták a sörüket. A főnök letörülte
bajuszáról a habot, s a jólét és a biztonság röfögő kéjével csemcsegte
még egyszer:
- A magas minisztérium.
Hónapokig tartott a hivatalos huzavona. Egy kollégája még békítgetni akarta a hivatali főnököt, de sikertelenül.
Kovácsot elcsapták, s mire esni kezdett az őszi eső, künn volt az utcán, állás nélkül.
Nem tudott mihez fogni. Később cigarettákat töltött,
külföldi bélyegeket árult diákoknak, és egy találmányon törte a fejét,
amely sehogyse sikerült. A családja éhezett. Egy sötét ferencvárosi
utcában laktak - albérletben -, két kis szobában, ahol nem égett a
kályha, kormosan füstölt a lámpa, és délután is megérzett, hogy mit
ebédeltek.
Közben Kovács betegeskedett is. Végigjárta az összes
orvosokat, fájdította a tüdejét, a lépét, a veséjét, s arról
ábrándozott, hogy megint kiveszik valamelyik szervét. Ha rajta múlt
volna, a szívét kigyomláltatja, és kirakatja egész testét, mint egy telt
ruhaszekrényt. De az orvosok mosolyogva küldték el. Azt mondták, hogy
kutyabaja. Kovács csakugyan meghízott. A sok kenyértől és burgonyától
felpuffadt az arca. Úgy látszott, hogy jót tett neki a nyomor.
A családnak csak vasárnaponként volt jobb napja.
Délután összeverődött néhány ember. Kovács a gyermekeivel körülülte a
kerek asztalt, és egy vértanú arcával büszkén és önérzetesen mesélte el
az operáció történetét.
A gyerekek, akik századszor hallották a mesét, időközönként közbeszóltak, mert az egészet már könyv nélkül tudták.
- Most azt meséld, apa, mikor elaltattak.
- Most a doktorokat meséld.
Kovács arca ragyog. Órák hosszat prédikál. Vallásos tisztelettel beszél a narkózis-ról, a lancettá-ról, az appendicitis-ről. De a vendégek elmennek, a kályha kihűl, a gyerekek lefekszenek.
Kovács ilyenkor elgondolkozik az életén. Nem volt
szép az élete. Folytonosan hivatalba járt, egyik napja úgy folyt, mint a
másik, soha, fiatal korában se ismerte a mámort. Csak egy mámorra
emlékezett. Arra a mámorra, mely a kloroform nehéz és édes illatából
született, és arra a pillanatra, mikor egy nagyon világos üvegszobában
fehér kabátos emberek vették körül, s rózsaszínű szublimáttal, érdes
kefékkel sikálták a körmüket. Ez szép volt. Valahogy hasonlított a
mennyországhoz, az angyalzenéhez, a hősi operákhoz. A levegőben, mint
bujkáló parfüm, halványan érzett a vér illata.
Sokszor gondolja magában, hogy minden baj ezért
szakadt rá. De nem bánja. Meg van elégedve magával, és mosolyog. Csak
még egyszer a sárga földig ihatná magát kloroformmal.
Éjjel előveszi a barna üveget. A szeszben ott
lubickol még a béldarabka frissen, épen megőrizve az örökkévalóság
számára. A gyertya lobog. Mindenki alszik.
Kovács az asztalra teszi az üveget, és nézi.
A SZÖVEG FORRÁSA: mek.oszk.hu
1911
Megjegyzések
Megjegyzés küldése