Klaus Mann: Mefisztó (részlet)
A boszorkánykonyha-jelenet után szünet következett. A
miniszterelnök páholyába kérette Höfgen művész urat.
Hendrik elfehéredett, és pillanatokra lehunyta szemét,
amikor a kis Böck közölte vele a sokat jelentő rendelkezést. Eljött a nagy
pillanat! Szemtől szembe kerül a félistennel… Angelika, aki épp Hendrik
öltözőjében volt, gyorsan hozott neki egy pohár vizet. Höfgen mohón
fölhajtotta, s csak ezután tért annyira magához, hogy úgy-ahogy, komiszul
mosolyogjon. Végül gúnyosan megjegyezte:
–
Megy minden, mint a karikacsapás,
program szerint! – mintha csak mulattatná ez a döntő esemény; de ajka
elfehéredett.
Amikor belépett a nagyúr páholyába, a Hájas éppen a
mellvédnél ült, húsos ujjai a vörös bársonyon doboltak. Hendrik állva maradt az
ajtónál. Nevetséges, milyen erősen dobog a szívem! – gondolta, s pár pillanatig
meg sem moccant. Ekkor Lotte Lindenthal észrevette:
–
Mucikám – fuvolázott
–
,
megengeded, hogy bemutassam kitűnő kollégámat, Hendrik Höfgent – mire az óriás
hátranézett. Hendrik viszonylag magas, de éles hangot hallott:
–
Aha, a mi
Mefisztofeleszünk…
–
s megállapítását hangos nevetés követte.
Hendrik még soha életében nem volt ennyire zavarban, s mert
szégyellte, hogy ilyen izgatott, még zavartabb lett. Homályos tekintete
kollégáját, Lindenthalt is fantasztikusan elváltozottnak látta. Vajon csak a
ragyogó ékszerek kölcsönöztek neki megfélemlítően fejedelmi külsőt, vagy az,
hogy ily meghitt közelségben mutatkozott nagy hatalmú parancsolójával és
védelmezőjével? Hendrikre mindenesetre úgy hatott, mint egy kellemesen kövérke,
de korántsem veszélytelen tündér. Mosolyában, amelyet máskor mindig csak
jóindulatúnak s kicsit butának látott, most mintha rejtélyes álnokság is
bujkált volna.
A tarka egyenruhás, hájas óriásból, a pompázatos félistenből
azonban Hendrik félelmében és feszültségében jóformán semmit sem látott. A
hatalmasság hústorony alakját mintha fátyol fedné – az a titokzatos, misztikus
köd, amely, amióta a világ világ, elrejti a hatalmasok, az istenek képét a
halandók remegő tekintete elől. Csupán egy érdemrend csillaga villant át a
ködpárán, majd egy hurkás nyak aggasztó körvonala bontakozott ki, s utána ismét
hallható a zsíros és mégis parancsoló hang:
–
Lépjen csak közelebb, Höfgen úr.
A földszinti sorokban csevegő nézők felfigyeltek a
miniszterelnök páholyára, összesúgtak, nyakukat forgatták az ott levők felé
–
a
Hatalmasnak egyetlen mozdulata sem kerülte el a padsorok közt tolongó
bámészkodók figyelmét. Megállapították, hogy a repülő tábornagy arckifejezése
egyre jóindulatúbb, egyre kedélyesebb. S íme, most nevet, nyugtázta meghatott
tisztelettel a földszint népe – a nagy ember hangosan nevetett, jóízűen, tátott
szájjal. Lotte Lindenthal is hallatta gyöngyöző koloratúra kacaját, és Höfgen,
a színész, aki fekete keppjében rendkívül jól mutatott, úgy mosolygott, hogy
mosolya Mefisztó maszkja fölött győzedelmes, de egyben fájdalmas vigyornak
hatott.
A Hatalom és a komédiás beszélgetése egyre élénkebbé vált. A
miniszterelnök, kétség nem fér hozzá, jól mulatott. Miféle csodálatos
történeteket mesélhetett Höfgen, hogy a repülő tábornagynak szinte mámoros
jókedve támadt? A földszintről mindenki szeretett volna néhány szót leolvasni
Hendrik vérszínre festett s festékkel
meghosszabbított szájáról. Ámde Mefisztó halkan beszélt, csak a Hatalmas
élvezte válogatott jó tréfáit. Höfgen szép mozdulattal tárta szét karját a
keppje alatt, mintha fekete szárnya nőtt volna. A nagy úr a vállát veregette, a
földszinten mindenki jól látta ezt, áhítatos moraj keletkezett, de el is
némult, mint a cirkuszi zene a legveszélyesebb szám előtt, sejtetve a
bekövetkező rendkívüli mutatványt, a csodát. A miniszterelnök felkelt, ott állt
teljes nagyságában és pompájában, és kezet nyújtott a komédiásnak. Talán
gratulált neki szép teljesítményéhez? Lehet. De látszatra olyan volt, mintha a
Nagyhatalmú szövetséget kötne a színésszel.
A nézőknek elállt a szeme-szája. Úgy habzsolták annak a
három embernek ott a páholyban minden mozdulatát, mint csodálatos színjátékot,
varázslatos élőképet, melynek címe: “A színész elcsábítja a hatalmat.” Még
sohasem irigyelték Hendriket ennyire. Milyen boldog lehet! – gondolták.
Vajon sejtette-e a kíváncsiak közül bárki is, mi zajlott le
igazán Hendrik lelkében, mialatt mély meghajlással viszonozta a nagy úr húsos,
szőrös kezének szorítását? Csakugyan a boldog büszkeségtől futott végig rajta a
hideg? Vagy – saját meglepetésére – valami egyebet is érzett? Ugyan mit?
Félelmet? Nem, majdnem fizikai utálatot. – Most bepiszkolódtam – ez az érzés
döbbentette meg. – Ezentúl foltot viselek a kezemen, amelytől soha, soha többé
meg nem szabadulok… Most eladtam magam… Rajtam a bélyeg!
Fordította: Lányi Sarolta
A szöveg forrása: Európa Könyvkiadó, 2013
Megjegyzések
Megjegyzés küldése