Ödön von Horváth: Az örök kispolgár (részlet)

A Saint-Germain-i béke óta a Brenner-hágó magasában húzódik az osztrák-olasz határ, Észak- és Dél-Tirol között. Az olaszok ugyanis trentói testvéreiket megszabadították a Habsburg iga alól, és egy tisztességes ember az ilyesmit csak élénken üdvözölheti.

   Hiszen az olaszok nem léptek be a világháborúba, hogy idegen népeket igázzanak le, nem akartak annektálni, éppoly kevéssé, mint Berchtold gróf, II. Vilmos ex-császár és Ludendorff. Katonai és stratégiai okokból azonban az olaszok sajnos arra kényszerültek, hogy mégis annektálják az egész német Dél-Tirolt, éppúgy, mintha teszem azt Ludendorff, pusztán stratégiai okokból, kénytelen lett volna annektálni Lengyelországot, Litvániát, Belgiumot, és így tovább. "A Saint-Germain-i béke szabályos bűntény", mondta egyszer egy innsbrucki egyetemi tanár, és igazat mondott volna, ha nem akkora soviniszta.

   Most köztudott, hogy Mussolini az egész német Dél-Tirolt el akarja olaszosítani. És éppoly kíméletlenül, ahogy egykor a poroszok a lengyel Poznant akarták elnémetesíteni.

   Mussolini többek közt úgy rendelkezett, hogy lehetőleg minden német nevet - helységnevet, családnevet stb. - le kell fordítani olaszra, és a továbbiakban csak olaszul szabad kiejteni őket. Lefordítani pedig az értelmük szerint kell. Ha egy nevet nem lehetett értelme szerint lefordítani, amögé Mussolini odabiggyesztett egy o-betűt. Például - Merano.

   És mint Brennero.

   Amikor Kobler megpillantotta a Brennerót, rögtön feltűnt neki, milyen sokat, méghozzá csupa kaszárnyát, építenek odafent.

   Brennero pályaudvarán a gyorsvonatot már várták a fasiszta hatóságok. Ott ácsorgott körül-belül harminc férfi, s szinte mindegyik más uniformisban. Némelyikük napóleon-kalapot viselt, és hozzá bő és széles, vagy szűk és rövid, vagy bő és rövid, vagy szűk és hosszú kabátot. Némelyiknek pompás kakastoll volt a kalapján, szinte a vállukig hullámzott. Egyesek sastollat vagy vadkacsatollat tűztek kalpagjuk mellé, mások egyáltalában nem viseltek tollat, legfeljebb pihéket. Legtöbben tábori szürkében vagy tábori barnában voltak, de néhányan acélkék és zöldes uniformist hordtak, piros, okker, ezüst, arany és lila hajtókával. Sokan fekete inget viseltek, ezek az ismert feketeingesek. Színpompás volt ez a látvány. Fázni látszottak valamennyien, mert pont száz méterrel fölöttük ott lógott Észak-Tirol őszies köde.

  A gyorsvonatot egyetlen utas sem hagyhatta el, mert itt aztán sokkal szigorúbban járta, mint Mittenwaldban, Bajorország és Ausztria között. És nemcsak azért, mert az olaszok a latin fajhoz tartoznak, hanem mert ráadásul még egy Mussolinijük is van, aki permanens dührohamban él, mivel csak negyvenmillió olasz él a világon.     A harminc egyenruhás közül huszonkilenc már nagyban a határátlépőkkel foglalatoskodott. A harmincadik valószínűleg a vezetőjük lehetett, mert az nem csinált semmit. Ott állt a peronon, mintegy a háttérben, a Duce egyik színes fényképe alatt, és nagyon elegáns cipőt hordott. Talán másfél méter magas lehetett, és kutatva kémlelte a gyorsvonatot. Arra volt kíváncsi, hol ülhet egy szőke asszony, egy német vagy skandináv?

- Prego, az útlevelet - mondta az olasz útlevél-vizsgáló. Tört németséggel, de határozottan beszélt. - Hová utazik, signor Kobler?

- Barcelonába - mondta a signor.

- Ön tehát Itáliába utazik - vélekedett a hatóság.

- Igen - felelte a signor.

   És most valami misztikus történt. A fő útlevél-vizsgálóhoz fordult, és azt mondta olaszul: "Itáliába." Az al útlevél-vizsgáló méltóságteljesen biccentett. "Na lám, Itáliába utazik" - állapította meg elnyújtva a szavakat, és most még Mussolininál is fontosabbnak érezte magát. A fő útlevél-vizsgáló ezalatt már a következő utassal foglalkozott.

- Itáliába utazik?

- Igenis - mondta a következő utas, akit Albert Hausmannak neveztek.

- És miért utazik oda?

- Hogy kipihenjem magam - felelte signor Hausmann.

- Ön tehát - szólt büszkén a fő útlevél-vizsgáló - Itáliában kívánja kipihenni magát!

- Remélhetőleg - vélte a pihenésre szoruló signor.

   Erre a fő útlevél-vizsgáló ismét kísérőjéhez fordult:

- Itáliában akarja kipihenni magát.

- Vagy talán mégsem - mondta lakonikusan az al útlevél-vizsgáló, és gyanakodva méregette a pihenésre szoruló signort, mert Albert Hausmann emlékeztette egy bizonyos brixeni Isidore Niederthalerre, akinek a felesége, mint politikailag gyanús, a fekete Listán állt. "Milyen pompás feneke van annak a nőszemélynek"  - gondolta az al útlevél-vizsgáló.

   Eközben a fő útlevél-vizsgáló már egy harmadik utashoz fordult. Ezt Franz Zieglernek hívták.

- Ön Itáliába utazik?

   Kobler azt mondta a foga között:

- Hát nem egy hülye? Hisz valamennyien Itáliába utazunk.

- Ne becsülje alá Benito Mussolinit - suttogta feléje a pihenésre szoruló signor. - Ezzel a látszólag idétlen kérdezősködéssel az útlevél-vizsgálóknak határozott céljuk van. Valamennyien a római politikai rendőrség válogatott nyomozói. Tudja ön, mi a keresztkérdés?

   Kobler adós maradt a válasszal, mert váratlanul három fasiszta állt meg előtte.

- Van magánál újság? - kérdezte az első fasiszta. - Osztrák, szocialista, kommunista, anarchista, szindikalista és nihilista újságokat nem lehet bevinni Itáliába, ez szigorúan tilos.

- Nem vagyok nihilista - mondta Kobler. - És csak ez a magazin van nálam.

   Ezután még néhány finánc áttúrta a kofferjét.

- Hát ez mi? - kérdezte az egyik, és orra alá dugott egy kravátlit.

- Ez egy kravátli - mondta Kobler.

   A finánc elégedetten bólintott, barátságosan rámosolygott, és eltűnt kollégájával együtt.

   Végre-valahára véget értek a hátártlépés nehézségei, és a gyorsvonat már mint "diretto" mozdult észak felé.

   Lefelé a Brenneren - át az új Olaszországon.


Fordította: Thurzó Gábor

A SZÖVEG FORRÁSA: Gondolat Könyvkiadó, 1974