Thomas Hardy: Ha szórakozott a templomi zenekar
A KATASZTRÓFA ELKERÜLHETETLEN, DE VICCES
A pap pedig megbocsát, hisz ez a dolga.
Karácsony
utáni vasárnap történt. Mint utóbb kiderült, a longpuddle-i templom
karzatán ekkor muzsikált utoljára zenekar, noha ezt még nem tudta
senki. Talán hallott róla uraságod, mily kitűnő zenekar volt ez, azt
lehet mondani, már-már felülmúlta a mellstocki templom zenekarát is,
pedig abban a dewy fiúk voltak a szólamvezetők. Igen-igen nagy szó ez.
Nicholas Puddingcome volt az első hegedűs s a banda vezetője: Timothy
Thomas játszott a bőgőn, John Biles a brácsán: Daniel Hornhead fújta a
kürtöt, Robert Dowdle a klarinétszólamot, és Mr. Nické volt az oboa.
Jól megtermett, belevaló zenész volt valamennyi, a fúvósok bírták ám
szuflával, ameddig csak kellett. Ezért aztán karácsony hetében
ugyancsak kapós volt a zenekar, hívták őket muzsikálni mindenfelé,
táncos, zenés mulatságokba is, mivel hát legalább úgy értettek a
nótához, tánchoz, mint a zsoltárhoz, tán még jobban is.
Egyszóval megtörtént, hogy az egyik fél órában még valami karácsonyi szent éneket játszottak fönt a kastélyban, a vendéghölgyek és urak előtt, s utána olyan ájtatos képpel itatták velük a teát, a kávét, akár valami faszentek: a következő fél órában meg már olyan dühödten húzták-fújták kilenc vagy még annál is több táncospár talpa alá a "Hej, a babám katoná-"t a "Bádogcégér"-ben, akár a vadlovak, s azon mós lángolón-forrón nyakalták közben a rumos almabort.
Nos hát, szóval ezen a karácsonyon is, egész héten minden áldott este egyik zajos mulatságból a másikba siettek, s jóformán alig alhattak valamicskét. Azután pedig eljött a vasárnap, az ő végzetük napja. Olyan kegyetlen hideg tél volt abban az évben, hopgy alig bírták ki fönt a karzaton. A gyülekezetet odalent a templomhajóban kályha védte a fagytól, őket azonban nem védte semmi. Ki is jelentette Nicholas a reggeli istentisztelet alatt, amikor majd megvette őket az isten hidege: "Hát én pedig nem tűröm tovább ezt a cudar hideget. Délutánra majd bemelegítjük magunkat, kerüljön akármibe!"
És csakugyan, délután egy gallon, sörrel előre elkevert forró pálinkát vitt magával a templomba, és a korsót aztán jól bebugyolálták a Timothy Thomas bőgőjének a zsákjába, s ily módon sikerült is iható melegen tartani, mindaddig, míg meg nem kívánták az első kortyot, ami a feloldozás alatt már bekövetkezett, majd a következőt, a Krédó alatt, s végül a maradékot, a szentbeszéd kezdete előtt. Mire az utolsó korty is lecsúszott a torkukon, már igen jó melegük volt, s ahogy folyt tovább a szentbeszéd - amely, balszerencséjükre, igen hosszúra sikerült ez alkalommal -, lassanként elnyomta őket az álom mind egy szálig: s aludtak valahányan, akár a bunda.
Igen sötét volt ezen a délutánon, s mire a szentbeszéd vége felé közeledett, a templomban semmi egyebet nem lehetett látni, csak azt a két szál gyertyát, amely a pap előtt égett a pulpituson, fölöttük pedig a pap ábrázatát, ahogy dőlt belőle a szó. Amikor aztán csakugyan véget ért valahára a szentbeszéd, a pap kihírdette az esti zsoltárt, ám a zenekar nem zendített rá a dallamra, mint szokta, a nép pedig már nézegetett fölfelé, hogy megtudja, ugyan miért, s Levi Limpet, az egyik karénekes gyerek, aki szintén fönt ült a karzaton, oldalba bökte Timothyt meg Nicholast, s így bíztatta őket:
- Kezdjék már! Kezdjék már!
- Mi az? Mi történt? - riadt föl Nicholas, s mivel a templomban annyira sötét volt, a feje pedig annyira kába, azt képzelte, hogy még mindig a mulatságban van, ahol legutóbb végigmuzsikálták az egész éjszakát, hát fogta a hegedűt és a vonót, s rázendített az "Ördög bújt hej, a szabóba" kezdetű táncnótára, amely akkoriban igen divatos volt erre mifelénk. A banda többi tagja, hasonló állapotban lévén, s mit sem gyanítva, teljes hangerővel követte az első hegedűst, mint szokás. Akkora buzgalommal harsogták végig azt a nótát, hogy a kontrabasszus brummogásától a pókhálók úgy elkezdtek libegni a mennyezeten, akár holmi kísértetek. Aztán Nicholas, látván, hogy semmi sem mozdul, így kiáltott éktelen vonónyiszálás közben (szokott vezénylő hangján, mint mulatságokon, ahol a párok nem ismerik a figurát):
- Első párok összekarolni! Majd ha a végén nyikkantok a hegedűvel, minden táncos megcsókolja hölgyét a fagyöngy koszorú alatt!
A Levi gyerek annyira megrémült, hogy hanyatt-homlok lerohant a karzatról, s aztán eliszkolt haza, akár a nyúl. A papnak valósággal égnek meredt a haja, amikor templomát elöntötték e bűnös hangzatok, s mivel azt hitte, a zenekar alkalmasint megőrült, föltartotta a kezét, s így kiáltott:
- Megállj, megállj, megállj! Megállj, megállj! Mi ez?
De a zenekar nem hallotta meg a tulajdon játékának zajától, s minél inkább kiabált a pap, csak annál dühödtebben játszott.
Akkor a gyülekezet földre szegzett tekintettel kiözönlött a padokból, s az emberek így szóltak:
- Ugyan mit akarnak ezzel a gonoszsággal!? Elpusztulunk, akár Szodoma és Gomorra!
Arra már aztán a földesúr is kilépett zöld posztóval bevont padjából, ahol a kastély egész sereg fényes úri vendége hallgatta vele együtt az istentiszteletet, odaállt a templom közepére, a karzat alá, s öklét rázva a muzsikusokra, így kiáltott:
Mi ez? Az Isten szentelt hajlékában! Mi ez?
Azok most végre meghallották tulajdon zenebonájuk közepette is és elhallgattak.
- Soha még ilyen szörnyűséges, égbekiáltó szégyent! Soha! - kiáltott a földesúr, ki nem bírt uralkodni indulatán.
- Soha! - tódította a pap is, aki lejött közben a pulpitusról, s megállott mellette.
- Még ha cigánygyerekek potyognak is az égből - kiáltott a földesúr ( aki gonosz indulatú ember volt, habár most az egyszer, meg kell neki adni, az Isten pártján állott) -, még ha cigánygyerekek is potyognak az égből, ez az elvetemült banda akkor se muzsikál többet egy árva hangot ebben a templomban, amiért így meggyalázott engem s a családomat, a vendégeimet és magát a Mindenható Atyaúristent!
A szerencsétlen zenekar ekkor tért észhez, ekkor döbbent rá, hogy hát hol is van tulajdonképpen. Látni kellett volna, ahogy Nicholas Puddingcome meg Timothy Thomas, John Biles lesompolyogtak a lépcsőn, hangszerükkel a hónuk alatt, meg szegény Daniel Hornhead a kürtjével, Robert Dowdle pedig klarinétjával: olyan picire összehúzta magát mind, ahogy csak tudta. Aztán kisomfordáltak a templomból. A pap még csak megbocsátott volna nekik, miután megtudta, hogy s mint történt a dolog, a földesúr azonban soha. Még azon a héten hozatott egy kintornát, amelyik huszonkét új zsoltárdallamot játszik, olyan pontosan és kiszámítottan, hogy azon a leggonoszabb szándékkal is csak zsoltárokat játszhatik akárki. Aztán fogadott mellé egy igen tiszteletreméltó embert, az tekeri a fogantyút, mint említettem, a zenekar pedig nem játszik többet azóta.
Ford.: Vajda Miklós
Egyszóval megtörtént, hogy az egyik fél órában még valami karácsonyi szent éneket játszottak fönt a kastélyban, a vendéghölgyek és urak előtt, s utána olyan ájtatos képpel itatták velük a teát, a kávét, akár valami faszentek: a következő fél órában meg már olyan dühödten húzták-fújták kilenc vagy még annál is több táncospár talpa alá a "Hej, a babám katoná-"t a "Bádogcégér"-ben, akár a vadlovak, s azon mós lángolón-forrón nyakalták közben a rumos almabort.
Nos hát, szóval ezen a karácsonyon is, egész héten minden áldott este egyik zajos mulatságból a másikba siettek, s jóformán alig alhattak valamicskét. Azután pedig eljött a vasárnap, az ő végzetük napja. Olyan kegyetlen hideg tél volt abban az évben, hopgy alig bírták ki fönt a karzaton. A gyülekezetet odalent a templomhajóban kályha védte a fagytól, őket azonban nem védte semmi. Ki is jelentette Nicholas a reggeli istentisztelet alatt, amikor majd megvette őket az isten hidege: "Hát én pedig nem tűröm tovább ezt a cudar hideget. Délutánra majd bemelegítjük magunkat, kerüljön akármibe!"
És csakugyan, délután egy gallon, sörrel előre elkevert forró pálinkát vitt magával a templomba, és a korsót aztán jól bebugyolálták a Timothy Thomas bőgőjének a zsákjába, s ily módon sikerült is iható melegen tartani, mindaddig, míg meg nem kívánták az első kortyot, ami a feloldozás alatt már bekövetkezett, majd a következőt, a Krédó alatt, s végül a maradékot, a szentbeszéd kezdete előtt. Mire az utolsó korty is lecsúszott a torkukon, már igen jó melegük volt, s ahogy folyt tovább a szentbeszéd - amely, balszerencséjükre, igen hosszúra sikerült ez alkalommal -, lassanként elnyomta őket az álom mind egy szálig: s aludtak valahányan, akár a bunda.
Igen sötét volt ezen a délutánon, s mire a szentbeszéd vége felé közeledett, a templomban semmi egyebet nem lehetett látni, csak azt a két szál gyertyát, amely a pap előtt égett a pulpituson, fölöttük pedig a pap ábrázatát, ahogy dőlt belőle a szó. Amikor aztán csakugyan véget ért valahára a szentbeszéd, a pap kihírdette az esti zsoltárt, ám a zenekar nem zendített rá a dallamra, mint szokta, a nép pedig már nézegetett fölfelé, hogy megtudja, ugyan miért, s Levi Limpet, az egyik karénekes gyerek, aki szintén fönt ült a karzaton, oldalba bökte Timothyt meg Nicholast, s így bíztatta őket:
- Kezdjék már! Kezdjék már!
- Mi az? Mi történt? - riadt föl Nicholas, s mivel a templomban annyira sötét volt, a feje pedig annyira kába, azt képzelte, hogy még mindig a mulatságban van, ahol legutóbb végigmuzsikálták az egész éjszakát, hát fogta a hegedűt és a vonót, s rázendített az "Ördög bújt hej, a szabóba" kezdetű táncnótára, amely akkoriban igen divatos volt erre mifelénk. A banda többi tagja, hasonló állapotban lévén, s mit sem gyanítva, teljes hangerővel követte az első hegedűst, mint szokás. Akkora buzgalommal harsogták végig azt a nótát, hogy a kontrabasszus brummogásától a pókhálók úgy elkezdtek libegni a mennyezeten, akár holmi kísértetek. Aztán Nicholas, látván, hogy semmi sem mozdul, így kiáltott éktelen vonónyiszálás közben (szokott vezénylő hangján, mint mulatságokon, ahol a párok nem ismerik a figurát):
- Első párok összekarolni! Majd ha a végén nyikkantok a hegedűvel, minden táncos megcsókolja hölgyét a fagyöngy koszorú alatt!
A Levi gyerek annyira megrémült, hogy hanyatt-homlok lerohant a karzatról, s aztán eliszkolt haza, akár a nyúl. A papnak valósággal égnek meredt a haja, amikor templomát elöntötték e bűnös hangzatok, s mivel azt hitte, a zenekar alkalmasint megőrült, föltartotta a kezét, s így kiáltott:
- Megállj, megállj, megállj! Megállj, megállj! Mi ez?
De a zenekar nem hallotta meg a tulajdon játékának zajától, s minél inkább kiabált a pap, csak annál dühödtebben játszott.
Akkor a gyülekezet földre szegzett tekintettel kiözönlött a padokból, s az emberek így szóltak:
- Ugyan mit akarnak ezzel a gonoszsággal!? Elpusztulunk, akár Szodoma és Gomorra!
Arra már aztán a földesúr is kilépett zöld posztóval bevont padjából, ahol a kastély egész sereg fényes úri vendége hallgatta vele együtt az istentiszteletet, odaállt a templom közepére, a karzat alá, s öklét rázva a muzsikusokra, így kiáltott:
Mi ez? Az Isten szentelt hajlékában! Mi ez?
Azok most végre meghallották tulajdon zenebonájuk közepette is és elhallgattak.
- Soha még ilyen szörnyűséges, égbekiáltó szégyent! Soha! - kiáltott a földesúr, ki nem bírt uralkodni indulatán.
- Soha! - tódította a pap is, aki lejött közben a pulpitusról, s megállott mellette.
- Még ha cigánygyerekek potyognak is az égből - kiáltott a földesúr ( aki gonosz indulatú ember volt, habár most az egyszer, meg kell neki adni, az Isten pártján állott) -, még ha cigánygyerekek is potyognak az égből, ez az elvetemült banda akkor se muzsikál többet egy árva hangot ebben a templomban, amiért így meggyalázott engem s a családomat, a vendégeimet és magát a Mindenható Atyaúristent!
A szerencsétlen zenekar ekkor tért észhez, ekkor döbbent rá, hogy hát hol is van tulajdonképpen. Látni kellett volna, ahogy Nicholas Puddingcome meg Timothy Thomas, John Biles lesompolyogtak a lépcsőn, hangszerükkel a hónuk alatt, meg szegény Daniel Hornhead a kürtjével, Robert Dowdle pedig klarinétjával: olyan picire összehúzta magát mind, ahogy csak tudta. Aztán kisomfordáltak a templomból. A pap még csak megbocsátott volna nekik, miután megtudta, hogy s mint történt a dolog, a földesúr azonban soha. Még azon a héten hozatott egy kintornát, amelyik huszonkét új zsoltárdallamot játszik, olyan pontosan és kiszámítottan, hogy azon a leggonoszabb szándékkal is csak zsoltárokat játszhatik akárki. Aztán fogadott mellé egy igen tiszteletreméltó embert, az tekeri a fogantyút, mint említettem, a zenekar pedig nem játszik többet azóta.
Ford.: Vajda Miklós
FORRÁS: Internet
Megjegyzések
Megjegyzés küldése