Karinthy Frigyes: Novella a delejes halálról (részlet)
Azt
mondják, Karinthy igazi "műfaja" az ötlet volt. El kellene tüntetni az
idézőjeleket és kidolgozni a definíciót - aztán megírni az irodalom
történetét ebből a szemszögből nézve. Karinthy valóban kihagyhatatlan
lenne.
Mindig
azt hittem magamról, hogy szeretem embertársaimat, hittem magamban és a
jóságomban, mikor pap lettem, és eljöttem Ausztráliába. Mikor az a
szörnyű dolog ott a szigeten megtörtént – mikor ezután néhány nappal
megértettem, hogy ez így van, hogy énnekem ez most már olyan képességem,
mint a kaméleonnak, ha színt változtat, vagy a villamos rájának, ha
leüti messziről a kis halakat: akkor hálát adtam Istennek, hogy engem
vert meg ezzel a hatalommal, és nem mást, aki visszaélne vele.
Mit
tudom én, hogy ki vagyok, és hogy mik vagyunk mindannyian, akik jóknak
és szeretőknek hisszük magunkat, mert irtózunk a vértől, és nem
szeretjük látni a szenvedést. Ott, a szigeten, mikor a halálos félelem
először váltotta ki belőlem iszonyú tehetségemet, mikor támadóm és
gyilkosom nyöszörögve esett össze és terült el, anélkül, hogy
hozzányúltam volna – ott még áltathattam magam, hogy ami történt,
önvédelemből történt, és gonosz szándék nem párosul szívemben agyam
rettentő erejével. De mikor a kereskedő, aki elment mellettem az utcán,
száz lépés után összeesett és meghalt – és én égnek álló hajakkal
ismertem fel ugyanazt a vonaglást és görcsöt eltorzuló arcán: akkor
megvizsgáltam magam, és szívem verése elállt – eszembe jutott, hogy
mikor elment mellettem, megirigyeltem őt szép kabátjáért, és szerettem
volna magamnak is olyant.
Akaratom,
melyről azt hittem, belátás és megfontolás kormányozza, agyamnak sötét
mélységében, amiről nem tudok, ahol rejtve és szabadon és korlátlanul
dolgozik a velünk született, soha meg nem változó ösztön – öntudatlan
akaratom halálra ítélte a boldogtalant, mert szebb kabátja volt, mint
nekem – és átkozott tehetségem végrehajtotta az ítéletet. Ne szólj
közbe, ne mentegess, ne beszélj – avagy nem álmodod-e gyakran
ismerőseid, rokonaid, anyád és testvéreid halálát? Verejtékezve ébredsz,
és sajnálod őket, s azt hiszed, örülsz, hogy csak álom volt – pedig
álmodban a felszabadult akarat dolgozott benned, álmodban kívántad
halálukat, megölted őket: - és ha felméred napodat, mely ezt az álmot
megelőzte, rájössz, hogy aznap megbántott valamivel, akit megöltél –
görbén nézett rád, keményen szólt, vagy azt hallottad róla, hogy többet
keres nálad. Ó, én szörnyű tapasztalatból tudom, hogy a legkisebb
bántalomért halált kívánunk mindenkinek – halált, néha bántalom nélkül
is, mert a ragadozó lakik bennünk, aki többet pusztít, mint amennyit
elfogyasztani képes. Figyelj jól, Máriusz. Eddig háromszáz embert öltem
meg, akikről, ha közben nem jön ez az irtózatos felfedezés, soha nem
tudtam volna meg, hogy a halálukat kívántam. Nagy részük közönyös,
ismeretlen járókelő – egy pillanatra találkoztam velük, talán az arcuk
nem tetszett, vagy nem néztek rám barátságosan. De volt köztük sok jó
barát, és sok, akiről azt hittem, úgy szeretem, mint magamat. Emlékszem a
mai emberre, aki a villamos előtt esett össze? Fél pillanatomat akarta
elrabolni, előbb szállt le nálam. Megöltem, egy pillanatra az utamba
állt.
A SZÖVEG FORRÁSA: Kozmosz Fantasztikus Könyvek, 1969
Megjegyzések
Megjegyzés küldése