Piérre Boulle: Híd a Kwai folyón (részlet)
"Talán a japán ezredes, Saito gondolkozámódja lényegében hasonló volt foglya, Nicholson ezredeséhez?"
Az
az áthidalhatatlan szakadék, amely egyesek szerint a nyugati és keleti
lélek közt tátong, talán csak káprázat szüleménye. Talán csak egy minden
komoly alapot nélkülöző közhely megszokott kifejezése: egy napon
felbukkant álnokul, egy csípős megjegyzésben, de létét semmiféle
alapigazság nem bizonyítja. Ebben a háborúban a "látszat megóvása" talán
ugyanolyan parancsoló szükségszerűség, ugyanolyan létkérdés volt
briteknek, mint a japánoknak? Talán ugyanolyan kérlelhetetlenül és
ellenállhatatlanul szabályozta – noha nem tudatosan –
az előbbiek minden mozdulatát, mint ahogy megszabta az utóbbiak és
nyilván valamennyi nép viselkedését? Talán a két ellenség látszólag
ellentétes cselekedetei ugyanannak a testetlen valóságnak eltérő, de
jelentéktelen megnyilvánulásai voltak csak? Talán a japán ezredes, Saito
gondolkozámódja lényegében hasonló volt foglya, Nicholson ezredeséhez?
Ezeket
a kérdéseket nemegyszer feltette magának Clipton orvos őrnagy, aki maga
is hadifogoly volt, akárcsak az ötszáz szerencsétlen, akiket a Kwai
folyó melletti táborba vezényeltek a japánok, s akárcsak az a hatvanezer
angol, ausztráliai, holland és amerikai, akiket számtalan csoportra
osztva a világ legkevésbé civilizált zugában, Burma és Thaiföld
dzsungeljeiben gyűjtöttek össze, hogy vasutat építsenek a Bengál-öböl,
Bangkok és Singapore között. Clipton néha igennel válaszolt önmagának,
bár elismerte, hogy ez az álláspont magán viseli a paradoxon minden
ismérvét, s szükségessé teszi, hogy az ember alaposan felülemelkedjék a
látszólagos jelenségeken. Aki elsajátította, annak például semmiféle
jelentőséget nem szabad tulajdonítania sem az ökölcsapásnak, sem a
puskatusnak, sem a többi, még veszélyesebb erőszakoskodásnak, amellyel a
japán lélek kifejezte magát, sem annak a szilárd méltóságnak, amelyet
Nicholson ezredes kedvenc fegyvereként használt a brit fölény
bizonyítására. De Clipton csak azokban a percekben ragadtatta magát
ilyen bírálatra, amikor parancsnoka viselkedésétől annyira dühbe gurult,
hogy elméjének csak a végokok elvont és szenvedélyes kutatásában
sikerült némi megnyugvást találnia.
Ilyenkor
változatlanul mindig arra a következtetésre jutott, hogy azoknak a
jellemvonásoknak az összességét, amelyek Nicholson ezredes személyiségét
alkották (ebben a tiszteletre méltó gyűjteményben ott szorongott egymás
mellett a kötelességtudás, ragaszkodás az ősi erényekhez, a
tekintélytisztelet, a fegyelem bálványozása és a jól végzett munka
öröme), csak egyetlen szóval lehet elég tömören kifejezni: a
sznobsággal. A lázas kutatásnak ezekben az időszakaiban sznobnak
tartotta az ezredest, a katonai sznob tökéletes megtestesítőjének, akit a
kőkorszak óta tartó, hosszas fejlődés lassan munkált és érlelt, a
hagyomány pedig biztosította fajtájának fennmaradását.
Clipton
egyébként természeténél fogva tárgyilagos volt, s rendelkezett azzal a
ritka adottsággal, hogy egy problémát különböző szempontokból tudott
megvizsgálni. Miután végkövetkeztetése egy kicsit lecsillapította az
elméjében dúló vihart, amely az ezredes magatartása miatt tört ki,
egyszerre hajlamos lett az elnézésre, s kis híján elérzékenyülten
ismerte fel parancsnoka kiváló erényeit. Bevallotta magának, hogyha
ilyen sznob, akkor logikáját egy cseppet megsarkantyúzva, nyilvánvalóan
kénytelen lesz ugyanebbe a kategóriába sorolni a legcsodálatosabb
érzelmeket is, s a végén még az anyai szeretetben is a sznobság
legkétségtelenebb megnyilávnulásait fedezi majd fel.
A
tisztelet, amelyet Nicholson ezredes a fegyelem iránt tanúsított, a
múltban Ázsia és Afrika különböző vidékein vált hírhedtté. Újra
megerősítést nyert a Malájföld lerohanását követő, 1942-es singapore-i
katasztrófa alkalmából.
Miután
a főparancsnokság elrendelte a fegyverletételt, s ezredének néhány
fiatal tisztje elhatározta, hogy kijut a tengerpartra, szerez egy
csónakot, és elvitorlázik Holland-Indiába, Nicholson ezredes, bár
tisztelettel adózott buzgalmuknak és bátorságuknak, minden még
rendelkezésre álló eszközt latba vetett tervük ellen.
Először
megpróbálta meggyőzni őket. Elmagyarázta, hogy szándékuk határozottan
ellentétben áll a kapott utasításokkal. A főparancsnok aláírta az egész
Malájföldre érvényes megadási okmányt, s ez alól nem vonhatja ki magát
őfelsége egyetlen alattvalója sem, ha nem akar az engedelmesség
megtagadásának bűnébe esni. Ami őt illeti, ő csak egyetlen lehetséges
magatartást lát: várni a színhelyen, amíg oda nem érkezik egy japán
törzstiszt, aki előtt leteheti a fegyvert a tisztjeivel együtt, és azzal
a néhány száz katonával, aki túlélte az utolsó hetek mészárlásait.
– Milyen példát mutatnak a legénységnek azok a parancsnokok – mondta –, akik kivonják magukat kötelességük teljesítése alól?
Fordította: Rubin Péter
A SZÖVEG FORRÁSA: Aranytoll kötetek, 2008
Megjegyzések
Megjegyzés küldése