Gabriel García Marquez: Szerelem a kolera idején (részlet)
Amikor apjánál a távírászatról érdeklődött, az rájött, hogy fia az ő történetét írja
Egy
este elment Don Sancho fogadójába, egy előkelő étterembe, ami még a
gyarmati időkből maradt fenn, és a legfélreesőbb sarkot választotta ki
magának, mint mindig, amikor egyedül ült be, hogy csipegessen valamit
vacsorára. És hirtelen az étterem hátsó falán lévő nagy tükörben
megpillantott a Fermina Dazát: ott ült az egyik asztalnál a férjével és
két másik házaspárral, a teremnek egy olyan pontján, ahonnan teljes
pompájában odalátszott a tükörbe. Gyanútlanul ült és csevegett,
jókedvének és nevetésének tűzijáték-pukkantásaival, és a hatalmas
kristálycsillárok fényében még tündöklőbben szép volt: Aliz
Tükörországban
Florentino Ariza
lélegzet-visszafojtva nézte, és végre a kedvére kigyönyörködhette benne
magát: látta, ahogy eszik, látta, ahogy épp csak belekóstol a borába,
látta, ahogy eltréfálkozik a dinasztia IV. don Sanchójával, együtt élte
át vele életének egy pillanatát magányos asztalától, és több mint egy
órán át sétálgatott észrevétlenül magánéletének áthatolhatatlan falain
belül. Aztán még négy csésze kávét ivott meg, hogy húzza az időt, míg
végül látta, amint Fermina Daza, társaságával együtt, kimegy az
étteremből. Olyan közel mentek el mellette, hogy hátrahagyott
illatfoszlányaikból ki tudta venni Fermina Daza illatát.
Attól
az estétől fogva majdnem egy évig ostromolta a fogadó tulajdonosát
azzal, hogy bármit megad neki, amit csak kíván, legyen az készpénz vagy
bármi szívesség, teljesíti élete legnagyobb vágyát, csak adja el neki a
tükröt. Nem ment könnyen, mert az öreg don Sancho hitt a legendában,
amely szerint a bécsi műhelyből származó gyönyörű, faragott keretnek
volt ikerdarabja is Marie Antoinette tulajdonában, de az nyomtalanul
eltűnt: két pótolhatatlan műremek. Amikor don Sancho végre beadta a
derekát, Florentino Ariza a háza szalonjában akasztotta fel a tükröt, de
nem a keret díszes faragásai, hanem a köztük lévő üvegfelület miatt,
amin két órán át rajta volt a szeretett lény képe.
Fermina
Daza majdnem minden alkalommal, amikor találkoztak, a férjével sétált
karonfogva, megbonthatatlan egységben; a saját külön terükben mozogtak, a
sziámi ikrek elképesztő összehangoltságával, mely csak akkor tört meg,
amikor köszöntek neki. Ilyenkor Juvenal Urbino doktor melegen
megszorította a kezét, és olykor odáig is elment, hogy vállon veregesse.
Fermina Daza viszont továbbra is a formaságok személytelen régióiba
kényszerítette őt, és soha nem volt olyan megnyilvánulása, a legapróbb
gesztus sem, amiből ő arra következtethetett volna, hogy még emlékszik
rá a régi időkből. Két külön világban éltek, de miközben ő mindent
megtett, hogy csökkentse a távolságot, Fermina Daza soha nem tett egy
lépést sem feléje, hanem mindig csak az ellenkező irányba. Hosszú időbe
telt, amíg Florentino Ariza agyában felmerült a merész gondolat, hogy ez
a közöny csak amolyan vért, amit Fermina Daza a félelem ellen öltött
magára. Ez a gondolat az első, helybeli gyárban készült folyami hajó
keresztelőjén ötlött fel benne; ez volt egyúttal az első hivatalos
ünnepség, amelyen Florantino Ariza XII. Leó bácsi képviseletében jelent
meg, a KFHT alelnökeként. Ettől még ünnepélyesebbnek számított az
esemény, és mindenki ott volt, aki csak számított a városban.
Floretino
Ariza a gőzhajó még festék- és kátrányszagú nagyszalonjában
szórakoztatta a vendégeit, amikor kint a parton taps hangzott fel, és a
rezesbanda rázendített egy győzelmi indulóra. Minden erjét össze kellett
szednie, hogy elfojthassa a régi, jól ismert, vele magával majdnem
egyidős felindulást, amikor meglátta álmai asszonyát, amint a férjébe
karolva jön a parton a hajó felé, érett szépségének pompájában, úgy
vonulva a parádés egyenruhába öltözött díszőrség kettős sorfala közt, az
ablakokból feléje dobált szerpentinek és valódi virágszirmok
zuhatagában, mint egy rég letűnt időkből idetévedt királyné. Mindketten
integettek az ünneplő sokaságnak, de Fermina Daza olyan káprázatos
jelenség volt, hogy csak őt lehetett észrevenni az emberek közt: tetőtől
talpig óaranyban, magas sarkú cipőjétől a válláról lógó rókafarkakig és
harangkalapjáig.
Fordította: Székács Vera
A SZÖVEG FORRÁSA: Magvető Kiadó, 1990
Megjegyzések
Megjegyzés küldése