Kepes András: Tövispuszta (részlet)
Az első ötven oldalt még a boltban olvasod el - aztán talán túl nagyot markol, mint a többgenerációs családregények zöme
A
főhadnagy büszke volt új ismerősére, a művelt, földbirtokos
arisztokratára, akiről azt is tudta, apja nyugalmazott ezredes, és
elhívta több összejövetelre, ahol tiszttársai kötetlenül beszélgettek a
politikai és a katonai helyzetről. A Tiszti Kaszinóban pontosan föl
lehetett mérni a hadseregen belüli törésvonalakat: az aranyozott
gipszstukkós mennyezetű, tükrös falú bálteremben külön asztaloknál ültek
a németbarát és a németellenes tisztek. Ahogy Sárádyval átvonult a
termen a kristálycsillárok alatt, Pál érezte, hogy a többi asztaltól és
föntről, a keskeny karzatról vizsgálódó tekintetek kutatják, ki lehet a
magas fiatalember, akit a köztudomásúan Hitlerpárti főhadnagy az
asztalukhoz kísér. A bemutatkozás után Pál udvariasan elnézést kért,
hogy láthatólag megszakítottak egy érdekes beszélgetést. Kíváncsi volt,
miről társaloghattak olyan vehemensen Csaba barátai, mielőtt ők
megérkeztek volna.
– Járt a Nemzetközi Vásárban? – kérdezte Pált egy zömök, bajuszos százados.
– Csak néhány napja érkeztem vidékről Pestre – szabadkozott Pál.
–
Nos, arról beszélgettünk, milyen megdöbbentő, hogy ezrek mennek a
szovjet pavilonba bámulni a bolsevik propagandafilmeket. És ne gondolja,
hogy csak kommunisták, zsidók meg szocdemek, hanem tisztességes,
egészséges lelkületű magyar emberek is.
– Ez valóban megdöbbentő – helyeselt Pál. Számára is meglepetésként hatott, hogy az emberek kíváncsisága legyőzi az előítéletüket. – Talán szeretnek borzongani. Mint akik a rémfilmekre mennek be a moziba – mondta aztán mosolyogva.
– Az meglehet, erre nem gondoltunk – felelte a százados.
A tisztek elismerően nevettek.
Egy szmokingos pincér ezüsttálcáról, hosszú poharakban száraz pezsgővel kínálta Sárádyt és Pált.
– Majd lesz módjuk borzongani, ha Moszkva felé vonulunk – mondta egy vékony, szemüveges, szőke hajú őrnagy, miután megvárta, hogy a pincér tisztes távolságba érjen.
A többiek bólogattak.
– Megtámadjuk az oroszokat? – érdeklődött Pál ártatlan hangon.
–
Németország előbb-utóbb megtámadja a Szovjetuniót. Csakis a csatlakozás
biztosíthatja számunkra, hogy visszakapjuk a történelmi Magyarország
összes elvesztett területét – mondta az őrnagy. – A kérdés már csak az, hogy Werth tábornok úrnak sikerül-e végre meggyőznie a kormányzó urat és óvatoskodó köreit.
– A miniszterelnök urat már meggyőzte? – kérdezte Pál a közömböst játszva, és kortyolt egyet a pezsgőjéből.
– Bárdossy miniszterelnök úr szerencsére racionálisabb, mint Teleki volt – jegyezte meg a százados.
– És ha a kormányzó urat nem sikerül meggyőzni?
– Sikerülni fog – nyugtatta meg a százados. – Werth tábornok úr majd gondoskodik róla.
– Némi segítséggel – fűzte hozzá egy másik százados mosolyogva.
– És mi a biztosíték arra, hogy Németország legyőzi az oroszokat? Ez még Napóleonnak sem sikerült –
akadékoskodott Pál. Igyekezett a beszélgetés során jó arányban keverni
egyetértését és kételyeit, hogy sikerüljön minél több információt
kicsikarni a vezérkari tisztekből, de közben ne veszítse el
beszélgetőpartnerei rokonszenvét sem.
–
Ha Napóleonnak annak idején olyan légiereje és harckocsijai lettek
volna, mint most a Führernek, neki is nagyobb esélye lett volna – nevetett Sárády főhadnagy.
– Reménykedjünk benne, hogy az orosz haditechnika meg közben megrekedt a kutuzovi színvonalon – mondta Pál.
– Látom, a báró úr nem bízik Németországban – mondta egy lányos képéű fiatal főhadnagy kicsit sértődötten.
– Kétségkívül imponálóak a Führer katonai sikerei – bólogatott Pál. – Én csak magyarországot féltem. Meg aztán kicsit elgondolkodtatott, hogy még a Führer helyettese is átszökött az angolokhoz.
– Nem tudjuk, mi célból utazott Rudolf Hess oda – javította ki az őrnagy. –
Az is lehet, hogy a Führer megbízásából repült Londonba, hogy
biztosítsa a Német Birodalom hátországát a Szovjetunió elleni
támadáshoz.
Ez a magyarázat Pált is meglepte, aki nem kapott még információt Londonból Hess szökésével kapcsolatban.
– A báró úr azt mondja, Magyarországot félti – mondta a lányos képű főhadnagy. – Most már csak azt kellene eldöntenie, hogy a megcsonkított országot vagy a történelmi Magyarorszgát félti-e.
– Magyarország egy van. Nem? – kérdezett vissza Pál.
Ezt mindenki úgy értelmezte, ahogy akarta, így aztán valamennyien egyetértettek.
A SZÖVEG FORRÁSA: Ulpius-ház Könyvkiadó, 2011
Megjegyzések
Megjegyzés küldése