Irene M. Pepperberg: Alex meg én (részlet)

Hivatalosan nem tudunk beszélgetni az állatokkal. Nem hivatalosan meg így kell...

Azt szerettük volna kideríteni, hogy a modell/rivális tréning módszere – amelyhez mindvégig két kiképző kell, amellett rendkívül időigényes – elengedhetetlenül szükséges-e. Meg tudnának-e tanulni címkéket a madarak akkor is, ha egy kevésbé "költséges" módszert használnánk? Olyat, amelyhez kevesebb kiképző és kevesebb szociális interakció is elegendő? Használtunk például hang- és videoszalagra vett segédanyagot. A válasz nagyon világos volt: a modell/rivális módszer sokkal hatékonyabb, mint bármi más, amivel próbálkoztunk. Korai megérzésem és józan eszem döntése helyesnek bizonyult: a gazdag szociális közeg nélkülözhetetlen feltétele a kommunikációs ismeretek oktatásának.

Alex ezalatt elég hosszú ideig lábadozott, mire sikerült teljesen felépülni a halálközeli találkozásból az Aspergillusszal. Amúgy ránézésre, vagyis a viselkedéséből meg a külsejéről nem lehetett ugyan megállapítani, de miután Tucsonba érkeztünk, még legalább egy évig nem volt teljesen egészséges. A szürkék, mint a legtöbb papagáj, titkolják a gyengeségük jeleit, ugyanis a természetben a sérülékenység az egyed kitaszítottságához vezet, mivel vonzza a ragadozókat.

Alex ideje java részében azon dolgozott, hogy ő legyen a labor főnöke, üdvözölte a látogatókat és a szoba közepén álló kerek asztaláról koordinálta a tevékenységeket. Igazából "Sir Alex"-nek kellett volna szólítanunk, sőt néhány diák "Mr. A."-nek kezdte nevezni. Alkalomadtán (ha csak tehette) beleszólt Alo és Kyo oktatásába is. A képzést rendszerint ki-ki a saját szobájában kapta, de előfordult, hogy a középső helyiségben is ismételtünk velük egy kicsit. Az ilyen esetekben Alex gyorsan bekiabálta a helyes választ, amíg a kicsik még gondolkodtak, vagy jól lehordta őket. "Rossz válasz" – förmedt tájuk, amikor hibáztak, sajnos elég gyakran.

Folytattam a számokkal kapcsolatos munkát Alexszel, beleértve az arab számok felismerését és értelmezését. Hosszú és kihívásokkal teli feladat volt ez, amely azonabn évekkel később igen látványos eredményt hozott. Egy napon, 1992 őszén, amikor Linda Schinke-Llano meglátogatott bennünket, éppen egy egyszerűbb számkoncepcióval dolgoztunk. Megmutattam Alexnek egy tálcányi tárgyat, más-más anyagból és más-más színűeket. "Mennyi zöld gyapjú?", kérdeztem Alextől. Már egy kis ideje gyakoroltuk ezt a feladatot, és Alex mindaddig olyan tökéletesen teljesítette, mintha egy tévéstáb előtt szerepelne.

Alex nézegette a tálcát, és közben olyan pillantásokat vetett rám, amelyeket nemigen tudok másnak, mint ferdének jellemezni. "Egy" – fuvolázta. A helyes válasz "kettő" lett volna.

"Nem, Alex. Mennyi zöld gyapjú?"

Megint ugyanaz a tekintet. "Négy – felelte a maga megnyerő, éneklős, vontatott módján: – Né-éégy."

Linda figyelemmel kísérte a jelenetet, és én meg akartam mutatni neki. Alexnek a betegség és a rehabilitáció után milyen jól megy megint minden. "Gyerünk, Alex. Mennyi zöld gyapjú?"

Nem használt semmi. Csak azt ismételgette: "Egy... négy... egy... négy."

Ekkor már rájöttem, hogy csak heccelődik velem. Láttam, hogy tudja a helyes választ. "Oké, Alex – szóltam rá szigorúan. – Azt hittem, most egy kicsit ki kell vonnunk téged a forgalomból." Bevittem a szobájába és rácsuktam az ajtót.

"Kettő... kettő... kettő... sajnálom... gyere ide! – hallatszott ki azonmód a csukott ajtó mögül. – Kettő... gyere ide... kettő." Linda meg én úgy nevettünk, hogy a könnyünk is kicsordult.

"Hát úgy látszik, Alex tökéletesen magához tért – nyögtem ki végül Lindának. – A kis csibész!"

Fordította: Ujfalussy Dóra

A SZÖVEG FORRÁSA: Vince Kiadó, 2009