Ambrus Zoltán: A fületlen ember
Egy író, akinek a kollégái is elismerték a tehetségét
Az
1715-ik év Karácsony havának egyik legködösebb reggelén a Szent Pál
székesegyház felől egy kopottas öltözetű, már öregedő ember fordult be a
Paternoster Row-ba, a könyvkereskedők utcájába, hóna alatt jókora csomaggal.
Az
utcai lámpások a szűk és hosszú Paternoster Row-t nem világították meg jobban,
mint Halottak napján, későn este, az utolsó mécsesek a temetőt, de a csomagos
ember jól tudta, hol jár és a hogy az utca harmadik házához ért, habozás nélkül
nyitott be William Taylor könyvkereskedő és könyvkiadó boltjába.
A
boltajtó, mikor kinyílt, csengőt rántott meg és Taylor unokahúga, aki a
bolthelyiség mélyében éppen csókolózott a segéddel, zavartan rebbent elő a
sötétségből.
- Mi
tetszik? - kérdezte az ismeretlentől.
- Taylor urat
keresem - felelt a csomagos ember. - Bemehetek az irodájába?
-
Taylor úr még nincs itt.
-
Bizonyosan mindjárt jön. Nekem legalább azt írta, hogy pontban kilenckor jöjjek
el.
-
Csodálom, mert csak kilenc óra tájban szokott fölkelni és tíz előtt soha se jön
le az emeletről. Sőt az is megesik, hogy reggelizés után elmegy sétálni és
ilyenkor csak dél felé néz be az irodába.
-
Ma talán korábban lejön. Azért, ha itt megvárhatom...
-
Hát tessék helyet foglalni.
Az
alkalmatlankodó leült a kijelölt nádszékre, csomagját hónalja alól az ölébe
csúsztatta, a csomagra rátette a kalapját és erre a két sovány kezét - melyet
mintha csak kívülről fogtak volna körül az erősen kidülledt erek, olyanformán,
min lentebb a csomagot a spárga - aztán egy darabig nem moccant.
Taylor
kisasszony visszament, egy kicsit susogni, az iroda-ajtó közelében várakozó
segédhez.
-
Mi az? - kérdezte halkan a segéd. - Ezt nem fogja most mindjárt elvinni az
ördög?
-
Az öreget várja - felelt a kisasszony. - Valami újságíró lehet, mert mind a két
füle hiányzik.
-
Akkor alighanem az a Daniel De Foe, aki már többször kínált regényt az öregnek.
A
segéd rámeresztette szemét a fületlen emberre, aki a homályban suttogóktól vagy
tíz lépésnyire mozdulatlanul kucorgott székén, fehérebben, mint azok a
pergamenbe kötött Aldusok, amelyek mögötte, a nagy könyvespolcon, már évek óta
várták a sokpénzű vevőt.
-
Csakugyan De Foe - suttogta egy kis szemlélődés után a segéd. - Ráismerek
arcának kísérteties színéről... Nézze! ... nem olyan ennek a szegény ördögnek
az arcbőre, mint a halódónak, akibe már hálni is csak nagy ritkán jár a lélek?!
-
Az ennyire öreg és nyilván beteg embert már mégse kellene ilyen szigorúan
büntetni - szólt Taylor kisasszony.
-
Ó, annak, hogy a két fülét lenyesték, már jóval több, mint tíz éve! És azt
hiszi, okosabb lett azóta? Dehogy! Többet állt ez már pellengéren, mint
ahányszor mi kiálltunk country-dance-ot vagy allemande-ot táncolni! ...és ha
mind a zsebében volna, amit pénzbírságban kellett kiszurkolnia vagy húsz
esztendő óta, akkor most nem kellene itt azt lesnie, hogy az öreg mikor lesz
kegyes szóba állni vele.
-
De hát miért ír olyasmit, amiért megbüntetik az embert?
-
Isten tudja... kérdezze meg tőle, magától. Én csak azt tudom, hogy olyanokat
írt, amik egy cseppet se tetszettek sok, fölötte előkelő személynek. Egypárszor
be is csukták... talán még ma is börtönben ülne, ha a boldogult királynő meg
nem kegyelmez neki... És még csak azt se tudni, hogy kinek érdekében
kellemetlenkedik hol az egyik, hol a másik nagyúrnak... mert whig vagy tory,
semmi se szent előtte... Azaz hogy így volt... újabban már egy kicsit
lecsöndesedett. Kevesebb cikket ír, pamflettet már évek óta nem adott ki, úgy
látszik a sok büntetés mégis csak letörte a hadakozó kedvét. Most inkább
regényeket irkál, amelyeket se az öreg, se más nem akar kiadni... De mindegy,
ez mégis okosabb dolog annál, amit régebben művelt... a regényért nem haragszik
meg senki, kivált, ha a regényt soha sem nyomtatják ki.
-
Mintha elaludt volna.
-
Az ám, bóbiskol.
Tovább
suttogtak, de most már valami másról. A segéd közelebb hajolt a leányhoz,
mintha bele akarna bújni a fülébe, a kisasszony oda-odasandított az alkalmatlan
harmadikra. Ez egy darabig hol lecsüngesztette fejét a mellére, hol
fel-felkapta, mint aki küszködik, de már nem igen bír az álmosságával,
egyszerre azonban kiegyenesedett, mintha hősies erőfeszítéssel végre is
legyőzte volna az álmot. A kisasszonyt ez a mozdulat megijesztette. Attól
tartott, hogy a fületlen ember éppen akkor talál rápillantani, amikor a segéd
csókot rabol tőle, hogy ez meg ne történhessék, kirántotta karját a segéd
kezéből. Visszasietett a boltajtó felé, felpattantotta annak a farácsnak az
ajtaját, mely a pénztárt elválasztotta a helyiség többi részétől, elfoglalta
helyét a pénztár asztalkája mellett és számolgatni kezdett. A segéd, látva,
hogy most már nem csinálhat semmi okosabbat, szintén dologhoz látott, odaállt a
hosszú lábú íróasztalkája mögé és beletemetkezett a főkönyvbe.
A
fületlen embert, egy-két percre, valamivel éberebbé tette a két árnyék mozgolódása.
Elmerengett rajta, hogy milyen formás a kisasszony arcéle, észrevette, hogy a
segédnek olyan szája van, mint a cápának, pillantása újra visszatért a
kisasszonyhoz, de aztán megint lecsukódott a szeme. Föltette magában, hogy
ügyel és nem fog elaludni, csak elgyötört, fáradt, véres szemhéját pihenteti
meg egy kevéssé... de minden tagjában érezte, hogy egész éjjel dolgozott... és
félt, hogy ha még sokáig kell várakoznia, álomba fogja ringatni a bolt nagy
csöndje vagy az egyetlen nesz, amit hall, a segéd kezében mozgolódó lúdtoll
egyhangú percegése. Mindinkább nehezére esett újra meg újra kinyitni a szemét,
mind tüzesebbnek érezte a szemhéját és már rajtakapta magát, hogy a magasba
nyúló, hosszú polcokon mozdulatlanul pihenő könyvek némaságából valami lelki
káprázatban azt a szemrehányást olvasta ki, hogy: "Mit töröd magadat a
kenyérért, az életért?! Nem irigyled ami örök békességünket?!"
A
kevésbé ködös reggeleken is sötét bolthelyiségben csak két olajlámpa égett,
egyik a kisasszony előtt és egy másik a segéd íróasztalkáján. A fületlen ember
le-lezáródó, fátyolos szeme már nem látott egyebet, csak ezt a két kis, sárga
fényességet, amely még egyre átcsillog valami nagy feketeségen. "Kriptában
vagyok? - kérdezgette magától - és az ott két síri lámpás?!..." Egyszerre
úgy rémlett neki, hogy vörös kiütéssel teli kis test hempergőzik előtte és egy
fiúcska azt kiáltozza, "Ne takarj be, apuskám! ...nagyon melegem van!
...Nem akarom! ...nem akarom!..." Arra riadt fel, hogy a szíve nagy
buzgalommal és ugyancsak keményen kalapál, gyorsan és tisztán hallhatóan... de
aztán újra elszunnyadt. Azt álmodja, hogy úttalan utakon jár, kietlen
ösvényeken, ahol el-elbotlik, bukdácsol... körülötte sötét éj... csak a
messzeségből mered feléje két nagy, sárga golyó... "Hát ez mi? -
kérdezgeti magától. - Talán egy óriás szörnyetegnek a két nagy sárga szeme? Egy
mammuth-nagyságú vadmacskáé vagy egy rettenetes hiúzé?" De aztán
elborzadva látja, hogy a rengeteg, a végtelen, az örök sötétség mered rá a két
roppant sárga szemével...
Éles
csöngettyűszó ébresztette fel, a boltajtót hevesen felrántották.
Hosszú,
nyurga, hajlott derekú fiatalember rontott be, akinek még csupasz arcát nagy,
csontkeretű pápaszem tette koravénné.
Egyenesen
a segédhez lépkedett és így szólt:
-
Olyan könyvet kérek, amelyben sok a kaland, nem csupán szárazon, hanem vízen
is.
-
Tessék, itt a legújabb ilyen nemű csemege, az újdonságok között is újdonság -
felelt a segéd és vastag könyvet nyújtott át a pápaszemesnek, aki egy karvaly
mozdulatával csapott le az új csemegére.
-
Belenézhetek itt-ott? - kérdezte.
-
Mindenesetre - adta meg a segéd az engedelmet. - De azt előre megmondom, Burney
úr, hogy ha ma is vásárlás nélkül tetszik elhagyni a boltot, legközelebb már
megvonom bizalmamat.
-
Zsákban nem vásárolhatok macskát - szólt a pápaszemes - de ha a könyv nem
erkölcstelen és csak némi részben is megfelel a kívánalmaimnak, olyan ajánlatot
teszek érte, amelyben öröme lehet a William Taylor-cégnek.
Ezt
mondva, felnyitotta a könyvet, bedugta fejét az első lapok közé és aztán sokáig
nem bújt elő a kalandok világából.
A
fületlen ember hosszan el tudta nézni, hogy a pápaszemes ifjú hegyes orrával
olyan sebesen turkál a könyvben, mint a sertés a vályúban. Pápaszeme gyorsan
siklott jobbra-balra, mind lejjebb, majd fel, egy másik lapra... feje járásán
és arcizmai mozgásán meglátszott, hogy milyen mohón nyeli az igét... nem
tartott egy félóráig és kiszívott a könyvből minden mézet.
Mikor
elkészült a zsákban lévő macska alapos kitanulmányozásával, megkérdezte, hogy
mi a könyv ára. A segéd megmondta. Burney úr sokkal kevesebbet kínált, előadva,
hogy a könyv ellen számtalan kifogás lehet. Kevés benne a vízi kaland, sok a
sajtóhiba, a kalandokat fűszerező erkölcsi intelmek nem állnak ki minden
ellenvetést és az Istenben boldogult Annak királynő neve egy helyütt kis
betűvel van nyomtatva. Alkudozni kezdtek, de - bár a segéd példás
engedékenységet tanúsított - az alku nem vezetett vásárra.
-
Majd megkapom olcsóbban a latin kávéházban, az esti könyvárverésen - szólt
végül Burney úr és ajánlotta magát.
-
Az meglehet, Burney úr - kiáltott utána a segéd - de akkor tessék mindig csak a
latin kávéházba menni! Én nem kérhetem arra, hogy máskor is legyen szerencsénk.
A múltkor végig tetszett olvasni a...
Nem
fejezhette be, mert a csöngettyűszó kétségtelenné tette, hogy Burney úr, aki
lendületes léptekkel hagyta el a boltot, már nem hallhatja meg csúf szokásának
jogos bírálatát.
-
Aztán hogyan adjon ki az ember új regényeket, amikor ilyen a közönség?! - szólt
ekkor a segéd, Taylor kisasszonyhoz fordulva, de úgy, hogy a fületlen ember is
értsen a beszédből. - Olvasni, azt szeretnek! De pénzt adni a könyvért! Bizony,
nagyon megromlott a világ mostanában!
De
mégse romlott meg egészen, mert alig hangzott el a segéd sóhajtása, komoly vevõ
érkezett, aztán egyszerre több vevő is. Vagy másfél órán át a boltajtó egyre
csilingelt és a segéd Taylor kisasszony segítségével is alig tudta kiszolgálni
a sok vásárlót.
Eközben
a pénztár fölött díszlő nagy falióra elkakukkolta a tíz órát... el a tizenegyet
is... a fületlen ember türelmesen várt... de Taylor csak nem jött.
Végre,
fél tizenkettő tájban, az iroda-ajtó üvegablaka mögül valami nesz hallatszott.
Járás-kelés meg egy kis otthonos krákogás. Aztán az iroda-ajtó felpattant és
Taylor úr kiszólt:
-
Kate!
Kate
kisasszony kilebbent a farács mögül és tovasuhanás közben megkérdezte a
fületlen embert:
-
Kit jelentsek be?
-
De Foe-t... Daniel De Foe-t.
Taylor
kisasszony eltûnt, de nemsokára újra megjelent és feltárva az iroda kis
ajtaját, így szólt a fületlen emberhez:
-
Hát tessék, De Foe úr! Taylor úr már várja.
Ebből
a pár szóból mintha a részvét hangja csendült volna ki.
A
fületlen ember felkapta a csomagját, átvonult a nyitva hagyott ajtón és
alázatos hangon kívánt jó reggel-t. Egy kicsit tétovázott, vajon behúzhatja-e
maga után az ajtót, de Taylor kisasszony, aki a boltban maradt, kimentette a
zavarából. A résztvevő lélek betette az ajtót, mert gondolt rá, hogy az öreg
embert bántaná, ha mások is hallhatnák, amit most hallania kell.
-
Maga az, De Foe? - álmélkodott Taylor úr. - Bizony, elfelejtettem, hogy kilenc
órára kértem a megjelenését! Sebaj, annál hamarabb végzünk! No, de azért üljön
le!
Taylor
úr piros arcú, köpcös emberke volt, akinek a szeme akkor is folyton mosolygott,
mikor a leglesújtottabban s szinte kétségbeesve panaszkodott az idők
mostohaságáról.
Csupa
mosolygás volt most is.
-
Hát, ugye, De Foe - folytatta, amikor a fületlen ember leült vele szemben - azt
írtam magának, hogy hozza el a regényét?! Mi is a címe?
-
Robinson Crusoe.
-
Különben mindegy. Szóval, azt írtam, hogy hozza el a regényét, majd el fogom
olvasni és talán ki is adom, ha megegyezhetünk. Csakhogy azóta mást gondoltam.
És jobb, ugye, ha nem hitegetem, ha nem keltek fel oktalan, hiú reményeket és
maga nem veszít idõt, a míg a kézirata nálam olvasatlanul hever?! ...hanem
megmondom ezt kereken, nyíltan, egyenesen, ahogy angol kereskedőhöz illik?!
-
Ó, Taylor úr - tört ki a fületlen emberből a megbotránkozás - már hogyan lehet
ön ilyen lelketlen?! Nekem az egész éjjel dolgoznom kellett... egy nagyobb
cikket írtam a Tatler-nek és reggelig be kellett fejeznem, hogy még a jövő heti
számban megjelenhessék... egy percig se aludtam, le se feküdtem, mert úgy
kívánta, hogy már kilenckor itt legyek. Két gyermekem fekszik vörös kiütésben...
azért mégis eljöttem... itt voltam pontban kilenckor. Mert azt reméltem, hogy
megegyezhetünk és a regényre egy kis előleget is kaphatok öntől. Ön
megvárakoztat... harmadfél óra hosszat... és most azzal fogad, hogy, mást
gondolt, még csak el sem olvassa a regényt. Bocsásson meg, de ahhoz képest,
hogy milyen hosszan várakoztatott, ön ugyancsak kurtán bánik el velem!
-
Ej, ej, De Foe, ön üzletet ajánlott nekem és most a szívemre hivatkozik! Hogyan
kerül ide az én jó- vagy rosszlelkűségem?! Látja, én részvéttel vagyok maga
iránt... bár nem értem, hogy minek a sok gyerek az ilyen szegény embernek, mint
ön?! ... én azt is mondhatnám, hogy, mi közöm nekem a Tatler-hez?! De részvét
és üzlet, ezek nem együvé valók... ezt a két dolgot soha se szabad összekeverni.
A leghelyesebb tehát, ha mindjárt előállok vele, hogy nekem ez az üzlet nem
kell. És még hozzá előleg! ...vörös kiütés és előleg! ... Ez csak megerősít
abban a meggyőződésemben, hogy legokosabb, el sem olvasnom a regényt.
-
Engedelmet, de ez hamarább is eszembe juthatott volna...
-
Hát, igaz, nem jutottam el azonnal ehhez a legbölcsebb átlátáshoz. Egy kicsit
haboztam, azt mondtam, hát lássuk! De aztán eszembe jutott, ha eddig soha se
volt bizalmam abban, hogy De Foe-nak tehetsége volna a regényíráshoz, miért
legyen bizalmam ezentúl?! Már két regénye volt a kezemben. Elõször a Lady
Roxana. Aki mindig siránkozik azon, hogy elbukott és mégis újra meg újra
elbukik. Micsoda következetlenség! Oktalanabb nőről még nem írtak regényt.
Aztán Moll Flanders. Micsoda társaság! Csirkefogók és olyan asszonyok, akiket
minduntalan be kell zárni a Newgatebe. A jó erkölcs sírva fordul el ettől a
képtől.
Ha
a harmadikat is elolvasná, ebben nem találna semmi olyat...
-
Tudom, hallottam róla a kollégáimtól... mert hiszen ön csak akkor ajánlotta fel
nekem a regényét, amikor ezt már London valamennyi könyvkiadója
visszautasította. Hát nézze. Ön összeakad valami Selkirk nevű züllött
fráterrel, aki valaha matróz volt, de a Juan-Fernandez szigeten megszökött a
kapitányától, azután ötödfél évig a vadonban élt, amíg egy arra vetődő hajó
haza nem hozta... Ez a kocsmai alak, aki soha se tudott megférni senkivel és
élete javát kalózkodással töltötte el, most pedig abból él, hogy az élményeit
mesélgeti el annak, aki pálinkát fizet neki, ez a nagyszájú csirkefogó, ez a
mitugrász összehazudik önnek tücsköt-bogarat és ön ezt a temérdek hazugságot
hosszú regénnyé fújja fel, hosszabbá, mint sok hősköltemény. Nem mondom, az
ilyen semmirekellő is láthat egy és más érdekes dolgot, ha messzire vetődik...
Steele is írt egy cikket a Tatler-be arról, amit Selkirk mesélgetett neki...
egy rövid cikkben még csak megjárja az ilyesmi... de hosszú regényt írni arról,
amit az efféle naplopó a csapszékben beszélget! Mondja, lehet valami unalmasabb
dolog annál, hogy mit csinál az az ember, aki ötödfél évig magában él egy
puszta szigeten?! Lássa, elég azt tudnom, hogy regényének mi a tárgya, és újra
meg kell erősödnöm abban a hitemben, hogy önnek nincs tehetsége a
kalandregény-íráshoz.
-
Éppen azért próbáltam valami mást... Mert az igaz, hogy újfajta dolgot kínálok
önnek... ami sokban különbözik a most kapós kalandregényektől... mondhatnám,
egészen más. De ettől még tetszhet önnek is, az olvasónak is. Kérem, ne higgye
el, amit a regényemről hallott, hanem olvassa el, mielőtt az utolsó szót
kimondja! Miért ne olvasná el? Mert Morgan, aki nem olvasta el,
visszautasította? Mert nem tetszett Griffith-nek, aki úgy irtózik minden
komolyabb szótól, mint az ördög a tömjéntől? Mert Fenton fél attól, ami egy kis
figyelmességet kíván, amin az olvasónak el kell egy kicsit gondolkoznia? De
nem... önből Turner beszél! Turner, akinek nem ajánlottam fel a regényemet...
aki nem olvasta, nem is látta... de gyűlöl engem, mert egyszer megvárta, hogy
én köszönjek neki előbb, mély tisztelettel, és én nem köszöntem neki sehogy
sem. Vannak emberek, akik egy életen át ártanak a másiknak, ahol csak lehet, és
százszor kisebbítik vagy százszor rágalmazzák el ezt a szerencsétlent, csak
azért, mert ez a másik egyszer egyetlenegyszer, megsértette a hiúságukat. Ó, ha
tudná ez a Turner, hogy mennyire megvetem és utálom!
-
Hát azt nem mondhatom meg, honnan tudom, hogy mi van a regényében... mi,
kiadók, tartozunk egymásnak annyival, hogy ne adjuk ki a bosszúállásnak azt a
kollégát, aki a felvilágosításával szívességet tett nekünk... de ez nem is
tartozik a dologra. Elég az hozzá, amit regényének tartalmáról megtudtam, nem
tagadom, nagyon bizalmatlanná tesz és ha ön most azt mondja, hogy ebben a
regényben valami újat próbált, ez nem oszlatja el a bizalmatlanságomat, hanem,
ellenkezőleg, csak növeli. Újat próbálni! Hagyjuk ezt, De Foe, a fiataloknak!
Lássa, már az is, hogy valaki akkor kezd el regényeket írni, amikor a feje
megszürkült, csupa bizalmatlansággal töltheti el a tapasztalt és körültekintő
kiadót. Hány éves ön, De Foe?
-
Ötvennégy.
-
Az okos ember, de Foe, ebben a korban már azt is elfelejtett, hogy mi fán terem
a regény és a fiatal legényekre bízza, hogy ilyen gyerekességekkel
mulattatgassák a fiatal és öreg nőket. És ön ötvennégy éves korában kezd valami
újat próbálni?!
-
Hiszen ha újra kezdhetném az életet vagy megíratlanul hagyhatnám ezt a regényt!
De már megvan. És mert most az írásból élek, rajta kell lennem, hogy pénzt
kapjak érte, hogy alkut köthessek rá valakivel, aki kinyomtatná és árusítaná.
-
Ebben sincsen szerencséje, amint nem volt szerencséje se a
harisnyakereskedéssel, se a téglaégetéssel és nem volt szerencséje akkor sem,
amikor vámházi számtiszt volt. Már pedig, ha azt látjuk, hogy valakinek soha
sincs szerencséje, akkor százat tehetünk egy ellen, hogy az emberben van a hiba
és nem a végzetében.
-
Ne írja az én rovásomra, ha a telepem leégett és a hitelezőimnek nem volt se
lelkük, se eszük, meg azt, hogy egyszer engem loptak meg, máskor pedig nem
tudtam szótlanul nézni, hogy egy egész rablóbanda milyen szemérmetlenül lopja
meg az országot.
-
Nincs az a rossz puskás, akinek ne volna valami kifogása és tudom, hogy ön
gyönyörűen ki tudja magyarázni mindazt, ami önnel történt. Pedig annál, amivel
a szerencsétlenségét magyarázza, sokkal inkább valószínű, hogy ha önnek semmi
se sikerült, annak csak ön maga az oka. Persze, mindenki szívesebben keresi a
hibát más emberekben, mint magamagában. De ne felejtsük el, hogy ön többször
büntetett ember. Vagy ebben is más a hibás? - az egész világ, mely mindig csak
az ártatlant üldözi?
-
Nem az én szégyenem, hogy sok, büntetésnek nevezett igazságtalanságot kellett
kiállnom. Mikor nem lehetett többé más választásom, újságíró lettem és ebben a
mesterségben is megtaláltam a komoly feladatot, mint minden másban, amit előbb
műveltem. Csak az igazat kerestem és megírtam a meggyőződésemet, mindig csak
azt írtam, amit igaznak és a milliókra nézve tanulságosnak, hasznosnak tartok.
No és ez nem tetszett hol ennek, hol amannak a hatalmas embernek, azoknak, akiknek
szemére kellett lobbantanom a hibáikat.
-
Csúnya mesterség olyan dolgokat hangoztatni, amelyek másoknak kellemetlenek és
amelyeket talán csak mi magunk tartunk igazságoknak.
-
Erre csak azt felelhetem önnek, amit már megírtam: "Aki tudja, hogy az
igazság mellette, vele van, éppen olyan botor, mint gyáva, ha fél
kinyilvánítani a meggyőződését csak azért, mert sokan vannak más véleményen.
Igaz, nehéz így szólni, az egész világ téved, kivéve engem, de ha csakugyan
téved az egész világ, ki tehet róla?!"
-
Nem tudom, miért volna ez botorság. Engem még soha sem állítottak pellengérre.
Miért? Mert ha a nálam hatalmasabb emberekről egyszer-másszor rosszat
gondoltam, ezt a gondolatomat nyájas mosoly alá rejtettem, legalább is bölcsen
elhallgattam.
-
Ha csupa olyan emberből állna a világ, amilyen ön, Taylor úr, akkor még ma is
ott tartanánk, hogy nem élne a földön másféle ember, csak millió és millió
rabszolga meg egy-két fáraó.
-
Ejha, de lenéz engem, csak azért, mert nem fújom azt, ami nem éget! Pedig hát
az ilyen lóhátról való beszéd sehogyan sem illik ahhoz, akinek otthon nincs
rendben a szénája. Ön minduntalan betelepedik az erkölcsbíró székébe... már
szinte otthonos lett benne... megítél boldogot-boldogtalant és pálcát tör
fölöttem is, mert nem megyek fejemmel a falnak. Pedig, lássa, ha ön azt kérdezi
akárkitől, aki ismer vagy egyet s mást hallott rólam, hogy: "Milyen ember
ez a Taylor?" ... csak ezt a feleletet kaphatja: "Taylor megnézi a
garast, mielőtt kiadja, de amilyen takarékos, olyan kifogástalan ember, a
becsületes kereskedőnek mintaképe." Ellenben, ha én kérdezem önről
ugyanezt akárkitől... százat egy ellen, hogy ezt a feleletet kapom: "De
Foe? Hm. Hát mit mondjak? Amolyan kétes hírű ember." Mit néz rám úgy? Vagy
talán nem is tudja, hogy miket beszélnek önről?
-
Például miket beszélnek?
-
Például, hogy ön nem csak a meggyőződését írja meg, hanem azt is, amit önnel
íratnak. Hogy megírja a nem igazat is, csak jól megfizessék érte. Hogy ma
emennek a hatalmasnak a zsoldjában áll, holnap a másiknak.
-
Mondom, hogy Turner beszél önből. Vagy a sok Turner valamelyike. Mert hiszen
egész légiója van azoknak a hitványoknak, akik rágalmazással állnak bosszút az
érdekük vagy a hiúságuk sérelmeiért. És én, amióta újságíró lettem, sok
jogtalan érdeknek hágtam a sarkára, sok hiúságot sebeztem meg, tehát sok
ellenséget szereztem. Igen, tudom, hogy a hányszor olyasmit írtam, ami a
whigeknek nem tetszett, a whigek a tory-párt béreltjének mondtak, ha pedig
olyat írtam, ami a tory-pártnak nem tetszett, a tory-párt rám fogta, hogy a
whigek kémje vagyok. Azzal is tisztában vagyok, milyen buzgalommal gondoskodnak
róla a Turnerek, újra meg újra, hogy a mögöttem settenkedő rágalom hosszú,
talán örök életű legyen. De ebbe, ha bánt is, bele kell törődnöm. És van
valami, ami e tekintetben egy kissé megnyugtathat. Végre is, sokan tudják, hogy
a tollam nem eladó és azt is, hogy, ha eladó volna, nem élnék szegénységben.
-
Lehet, hogy sokan vannak, akik ezt tudják, de még többen vannak, akik hitelt
adnak annak, amit ön rágalomnak mond, mert hiszen ön hol a whigek, hol a
tory-párt lapjaiba írogat... úgy mondják, aszerint, hogy melyik párt kínál
önnek többet... és senki se tudja megmondani, hogy whig-e hát ön vagy tory?
-
Nem írhatok máshová, mert minden újság vagy whig- vagy tory-párti, de akárhová
írok, mindenütt kikötöm, hogy csak a magam meggyőződését írom meg, mások
eszméit nem, utasítást nem fogadok el és a pártprogrammal nem törődöm. Ha
kiadják a cikkemet, jó, ha nem adják ki, csak az én bajom. Én nem vagyok se
tory, se whig, a tory-párttól nagy szakadékok választanak el, de sok kérdésben
a whigekkel sem érthetek egyet. Többet mondok, tory és whig egyformán
gyűlöletes előttem, mert jól tudva, hogy nem az ő emberük vagyok, ez is, az is
eltűrte, hogy a másik, haragjában, béreltnek, zsoldosnak, eladónak kiáltson
ki... bár ők tudták a legjobban, hogy nekem soha se adhattak semmit és hogy se
az ő céljaikra, se semmilyen zsoldos szolgálatra nem vagyok kapható. De hát
igaza volna ennek a pártnak is és amannak is, mely homlokegyenest az ellenkezőt
mondja, csak éppen annak nem lehet igaza, aki nem tartozik sem az egyik, sem a
másik párthoz?!
-
Ez szinte meggyőzően hangzik és én, magam, el is hiszem, hogy úgy van, amint
mondja... én nem vagyok gyanakodó természetű... Csakhogy nem mindenki olyan,
mint én... az emberek nagyobbrészt hitetlenek és szívesebben magyarázzák a
dolgot amúgy... hogy tudniillik ön whig is, tory is, már az alkalom szerint. És
önnek nincsenek tanúi.
-
De, igenis, vannak tanúim, az írásaim. Ezek bizonyságot tesznek róla, hogy a
nép érdeke meg a haladás ügye mindig hűséges szolgájának talált és kimutatják,
hogy ott, ahol akár a polgári szabadságot, akár a vallásszabadságot kellett
védelmezni, én soha se hiányoztam a legelső sorból. Vagy ahogy röviden
megírtam: "Ami hazámnak nagy érdeke, az nekem mindig személyes ügyem volt,
mindig az igazságot és a szabadságot szolgáltam, aki ezen a párton van, azzal
együtt akarok lenni." E felől nyugodt vagyok, Taylor úr. Az írásaim
tanúskodni fognak mellettem, talán századok múlva is.
Taylor
úr mosolygott.
-
Századok múlva? Az még nagyon messze van, De Foe. Egyelőre senki és semmi se
tanúskodik ön mellett... és megvallom, annak a gondolatnak, hogy ön nem
tartozik a legjobb hírű emberek közé, része van benne, ha elállottam attól a
szándékomtól, hogy a regényét elolvasom. Tudja, a madarat tolláról, az embert
barátjáról, a kiadót pedig az írójáról ítélik meg.
-
Szóval Turner kapott az alkalmon, hogy újra árthat nekem és nem sajnálta a
fáradtságot, hanem telebeszélte az ön fejét...
-
Nem Turner volt, aki a regény tartalmáról beszélt... de mindegy, hogy ki
volt...
-
Igaza van, mindegy. Hát könyörögni nem fogok önnek, Taylor úr, hogy másítsa meg
az elhatározását... ez úgyis hiábavaló volna... és bizonyára hiba volt, hogy az
imént mintha a jó szívére hivatkoztam volna, mikor elfecsegtem önnek, micsoda
bajok közt vagyok. Igaza van, ennek semmi köze az üzlethez, és akármilyen
szegény ember vagyok, tulajdonképpen nekem se olyan nagy dolog, ha füstbe megy
ez a várakozásom is. Az én sorsomon valami sokat már semmi se változtathat. Ha
elolvasná és kiadná a regényemet, ez nekem csak annyit jelentene, hogy egy kis
ideig nem kellene félnapokon át szaladgálnom pénzért... boldoggá nem tenne.
Örömöt én már régóta nem ismerek. Az életemben nincs semmi gyönyörűség és nincs
semmi remény. Nincs benne egyéb, csak munka, munka, munka, meg, baj, izgalom és
bosszúság. Ma utánoznak, meglopnak, úgy, hogy kénytelen vagyok beperelni azokat
az irodalmi kalózokat, akik munkáimat a saját hasznukra átváltoztatják és
kinyomtatják, holnap elrágalmaznak, holnapután nem pihenhetek egy órát, hogy a
leglármásabb hitelezőmnek betömhessem a száját és ez így fog váltakozni
mindaddig, amíg az életem tart. Lassanként minden erőm elfogy, de a szegénység,
a holnapi kenyérért való nyűglődés és a megaláztatás nem hagy el az utolsó
leheletemig, dolgoznom kell majd a halálos ágyamban is, a gond, a nélkülözés, a
baj, a kellemetlenségek ott fognak gubbasztani mellettem, körülöttem, mögöttem
akkor is, amikor már haldokolni kezdek, és a holttestem mellett lévő kis éjjeli
asztalkán nem marad utánam egyéb, csak egy pár fillér, meg cédulák,
felszólítások, meghagyások, amelyek intenek, figyelmeztetnek, hogy még holtan
is tartozom néhány garassal. Én már nem szerezhetem meg magamnak se az örömöt,
se a kényelmet, még a pihenést se, amiben még részem lehet, amit még megszerezhetek
magamnak, az csak, egy-egy nyugodtabb óra. Ez nem az a dolog, amiért az ember
rávetemednék a könyörgésre. De hadd mondjak még egy utolsó szót arról, ami már
üzlet, csak üzlet. Nézze, Taylor úr, én nagyon, nagyon olcsón adnám oda a
regényt, mert nagy, igen nagy szükségemben vagyok.
-
De hát kinek néz ön engem? Olyan embernek, aki kihasználja a másik szorult
helyzetét? Nem, De Foe, ne beszéljünk többet erről. Hanem, mondja, tud ön
franciául?
-
Tudok.
-
És hajlandó volna lefordítani nekem valami jobb francia regényt, amelyben sok a
kaland, nemcsak szárazon, hanem vízen is?
-
Ostoba vagy gonosz, az olvasót félrevezető, megtévesztő, butító könyvek
terjesztéséhez nem szegődöm társul semmi módon, fordítással sem. De ha a könyv
nem ilyen, hanem igazán jó munka, amelyet érdemes lefordítani... miért ne?!
-
Akkor följegyzem a lakása címét és mihelyt olyan francia könyv kerül a kezembe,
amilyet keresek, gondolni fogok önre. Azt hiszem, így tökéletesen rendben
vagyunk.
-
Hát így is jól van, Taylor úr.
-
És most Isten áldja, De Foe. Nem kell, hogy a bolton át távozzék, ha önnek így
kényelmesebb, kimehet erre is, az udvaron keresztül.
-
Isten áldja, Taylor úr.
Mikor
De Foe, felbontatlan csomagjával, az udvaron át kiért az utcára, a Szent Pál
székesegyházban delet harangoztak. Az utcai lámpások már nem égtek,
kivilágosodott és a köd is kezdett felszállni.
-
Azóta a patikában már régen elkészült az orvosság - szólt magában a fületlen
ember, - de honnan szerezzek pénzt, hogy kiválthassam? Hátha új előleget kérnék
a Tatler-tól?! Hiszen a ma reggel vitt cikkel sokat törlesztettem a
tartozásomból! De mikor így is kilencedfél font maradt az adósságom! Nem, ez
lehetetlen. Hát mit csináljak? A Guardian-hoz menjek vagy a Spectator-nál
próbáljak szerencsét?
Eszébe
jutott Robinson bajtársa, Péntek és az, akit Péntek imádott, a Benamuki nevű
nagy, öreg ember, aki a hegyeken lakik és akinek minden földi dolog azt mondja:
-
Ó!
Vagy
két héttel később Taylor urat, amint sétájáról jövet déltájban benézett az
irodájába, Kate kisasszony azzal fogadta, hogy, éppen most volt itt egy inas,
aki azt üzeni, hogy Taylor úr, mihelyt megérkezik, rögtön siessen Lord
Godolphin kincstartó úr õ kegyelmességéhez.
Taylor
urat nyomban kirázta a hideg. Percekre elvesztette a lélegzetét és még azután
is csak dadogni tudott:
-
Lord Godolphin... ő kegyelmes... Lord Godolphin kincstartó úr...
legkegyelmesebb... Lord God...
De
végre magához tért ebbõl a válságból, tanácsot kért Kate-tõl, hogy magára
kapkodhatja-e még a díszruháját, aztán beájult egy kocsiba, öt percig
egyáltalán nem gondolkozott és mikor a kocsi megállapodott Lord Godolphin
palotája előtt, rárogyott a portásra - aki kisegítette - és már a kapuban
elkezdett hajlongani.
Hogyan
tudott feltántorogni az emeletre, későbben maga se értette. Életének ezekre a legnevezetesebb
perceire utóbb egy cseppet se emlékezett és maga is elismerte, hogy akkor nem
volt magánál.
De
végre ott állt a szentek szentjében s a térde reszketett, mi pillantása
félénken kereste Lord Godolphint, akit elhomályosodott szemével nem látott,
csak ott sejtett a közelben, mint Mózes az Urat a csipkebokorban. Jobbra-balra
hajlongott, hogy akármerre rejtőzik a kincstartó, tiszteletnyilvánítása el ne
tévessze az irányt, és a nagyobb biztonság céljából szüntelenül mozgott, mint a
szélmalom.
A
podagrás nagyúr hangja egy óriási karosszék mögül hatolt el a rogyadozó inú
kiadóhoz. Először egy rövid nyögés, aztán pár szó, melyet a nagyúr a
macskanyávogáshoz hasonló, siránkozó hangon ejtett ki és végül egy második
nyögés, hosszabb és keservesebb, mint az első.
-
Panasz van önre, Taylor.
Taylor
előbb elsápadt, aztán elzöldült és végül elkékült. A torka olyan száraz volt,
hogy alig tudta kiszorítani ijedelmének és ámulatának a megnyilatkozását:
-
Panasz? Rám, kegyelmes uram? Legkegyelmesebb herceg, én... én... én...
-
Igen, Taylor. Megjelent nálam egy öreg nő hat gyerekkel és térdre borult
előttem, mind a hat gyerek és az öreg nő is. Ha még fiatal és csinos volna! A
fiatal és csinos nő, amikor térdepel és sír, zokog, ez kedves, ezt szeretem. De
egy öreg nő, aki a földön kúszik! Jaj, jaj! és hat gyerekkel, akik ahelyett,
hogy bukfenceznének, előttem térdepelnek! Jaj, jaj, jaj! Ez nem nekem való...
én már beteg, öreg ember vagyok... ez nem nekem való látvány, nem, nem, nem! Az
én szívem ettől beteg lesz... ilyet többet ne csináljon, Taylor!
-
De legkegyelmesebb herceg! ... én... igazán nem értem... esküszöm, hogy
ártatlan vagyok!
-
Nem, Taylor, ön bűnös, nagyon bűnös. Ez az öreg nő azért rimánkodott, hogy a
férjét, bizonyos De Foe-t, helyezzem vissza vámházi számtisztnek. Már hogy
tehessem ezt? Hiszen ezt az embert, valamikor régen, azért csapták el, mert
följelentésekkel zaklatta a kormányt és minden áron be akarta bizonyítani, hogy
a vámháznál sok tolvaj van. Egy ilyen szamár! ...hat gyerek apja és nem tud
békén maradni!... Mintha nem tudná mindenki, hogy a vámháznál tolvajok is
vannak!... Hát hol lopjanak, ha a vámháznál nem lopnak?! És azért csapjon el a
kormány nem tudom hány tolvajt, hogy utóbb ezek helyett mások lophassanak?!
Akkor jobban szeretem a régi tolvajt, mert ez már teleszívta magát, ennek már
kevesebbre van szüksége, mint az új tolvajnak, a friss erőnek. Hát hogyan tűrhette
volna meg a kormány ezt az izgága frátert, ezt a bizonyos De Foe-t, aki mindig
botrányt csinált?! És most én helyezzem vissza, számtisztnek vagy akárminek! De
hiszen az egész vámház fellázadna! Mondtam a nőnek, hogy már hogyan kívánhat
ilyen képtelenséget? Ekkor elpanaszolta, hogy nagy nyomorúságban vannak, mert
ez a bizonyos De Foe valami regényt írt és ön ezt nem akarja kiadni. Hát már
hogyan tehet nekem ilyet, Taylor? Bántottam én önt valaha? Egy öreg nő, aki a
kezét tördeli, jaj, jaj! ...és itt sír, a tulajdon szobámban, nekem, szegény
beteg embernek!... Pedig látnom kellett, hogy a nő igazat mond, mert a gyerekek
is koncertben sírtak. Taylor, Taylor!... ez nem helyes, ezt én nem vártam
öntől!
-
Legkegyelmesebb herceg!... ezerszer kérek bocsánatot, ez félreértés, borzasztó
félreértés! Én csak azt mondtam ennek a De Foe-nak, hogy nem olvasom el a
regényét... de hogy nem adom ki, azt egy szóval se mondtam! Már hogyne adnám ki
azt a regényt, amelyik iránt a legkegyelmesebb herceg érdeklõdik?! Ellenkezõleg,
úgy gondoltam, hogy egészen fölösleges elolvasnom! ...kiadom olvasatlanul is,
vakon! ...és már csak azért sem olvasom el, hogy annál hamarabb kiadhassam.
Mert szeretném én látni azt a regényt, amelyik nálam nem jelenik meg, ha
egyszer a legkegyelmesebb herceg erről a regényről személyesen kegyeskedett
megemlékezni előttem!
-
Ez már más, Taylor, mert azt igazán helyteleníteném, ha az öreg nő másodszor is
megjelennék nálam. Különben reméltem, hogy valami félreértés lesz a dologban,
mert tudom, hogy ön mindig pártolta az irodalmat és kivált azokat az írókat,
akik inkább vannak helyükön a tollforgatás terén, mint a vámházban. És arról,
hogy ön épp olyan őszinte barátja az irodalomnak, mint a vámháznak, alkalom
adtán nem fogok megfeledkezni.
Taylor boldogan hajtatott haza. Milyen
nagy rémülettől szabadult meg! ...és már szinte látta mellén azt a szűkmarkúan
osztogatott rendjelet, mely az irodalompártolást, a Maecenásokat jutalmazza.
Előre hallotta az éljenzajt, mellyel majd a könyvkereskedők és könyvkiadók egyesületének
elnökévé választják és jóindulattal, majdnem hálával gondolt De Foera.
Abban a pillanatban, amikor kilépett
Lord Godolphin palotájából, a nagylelkűségnek valami nem közönséges rohama
érhette utol, mert hirtelen elhatározta, hogy De Foenak a regényért szokatlanul
nagy összeget fog adni. De minél tovább számítgatott magában és minél
gyakrabban ismételgette, "Adok neki... adok neki... adok neki" annál
többet alkudott le abból az összegből, amely először jutott eszébe és amely úgy
jelent meg képzeletében bűvös látomásként, mint a tiszteletdíjak királya.
Mire hazaérkezett, már egészen józan
volt.
Azonnal elhivatta De Foet és így szólt
hozzá:
- Az ön jó felesége, noha már idősebb
asszony, megtalálta azt a helyes utat, melyet ön egész életén át következetesen
elkerült és végre is elszánta magát arra, amivel tulajdonképpen kezdeni
kellene, ha az életben boldogulni akarunk, vagyis olyan fellépéssel, mely se
neki, se önnek nem válhat szégyenére, megszerezte egy igen előkelő
személyiségnek a jóakaratát. Bizonyára nem titok ön előtt, hogy ez az igen
előkelő személyiség, maga Lord Godolphin, Őfelsége, György király kincstartója,
több hercegség ura, az én legkegyelmesebb pártfogóm.
Taylor, mikor kimondta vagy inkább
kirebegte a "Lord Godolphin" nevet, fölkelt székéből és mélyen
meghajolt, nem kevesebbszer, mint négyszer, a szélrózsának mind a négy iránya
felé, hogy - bárhol tartózkodnék is Anglia kincstartója ebben a pillanatban - a
négy tisztelgés közül valamelyik okvetetlenül jó irányban szálljon fel és röppenjen
a nagyúr lába elé.
- Kegyes pártfogóm parancsára -
folytatta Taylor - természetesen kiadom az ön regényét... mi is a címe?
- Robinson Crusoe.
- Különben mindegy. Mondom, kiadom az
ön regényét, föltéve, hogy ön nem áll elő teljesíthetetlen, lehetetlen kívánalmakkal.
A hosszas alkudozást kizárni óhajtván, jól megfontoltam, milyen messzire
mehetek el a munka értékelésében. Azért kijelentem, hogy az utolsó szavam ez, a
regény egyszer s mindenkorra az én tulajdonommá válik és ennek fejében én
egyszer s mindenkorra az én tulajdonommá válik és ennek fejében én egyszer s
mindenkorra tíz fontot fizetek önnek, tíz font sterlinget.
- Sokáig dolgoztam rajta - szólt De Foe
- és valamivel többet reméltem érte. De igaza van, ne alkudozzunk, elfogadom az
ajánlatot.
- Akkor papírra tesszük ezt az
egyezségünket és azonnal átveheti a pénzt.
Mialatt Kate kisasszony megírta a két
szerződés-levelet, De Foe így szólt a kiadóhoz, szokatlanul vidáman:
- Azt hiszem, Taylor úr, nem fogja
megbánni, hogy kiadja a regényemet. Meglátja, Robinson Curose-nak lesz még
második kiadása is.
- No, no, azért nem kell hencegni! -
felelt Taylor, felsőbbséges, de elnéző mosollyal.
A SZÖVEG FORRÁSA: EPA.OSZK.HU
Üdv!
VálaszTörlésNagyon jó, hogy valahol megtalálni ezt a művet. Viszont hiányzik az utolsó (4.) fejezet.