Graham Greene: A pusztítók
A 2001-es Sundance filmfesztivál nagy felfedezése volt egyik kedvenc filmem, az időutazással megspékelt kertvárosi-misztikus-pszicho-thriller, a Donnie Darko. Ennek egyik jelenetében hívja fel a figyelmet a gimnázium tanárnője, Karen Pomroy (Drew Barrymore) Graham Greene egyik novellájára, amit ötvenes évekbeli megjelenése óta nem tudnak sem kiköpni, sem lenyelni - talán ezért nem találni magyar fordítását sem. Ez az a jelenet:
Szóval nem volt magyar fordítás, legjobb tudomásom szerint. Most már van, elkészültem vele. Szóljatok, ha mégis létezik másik verzió, ezt pedig olvassátok, javítsátok, ha tudtok egy-egy jobb megoldást. Elemezzétek. Gondolkodjatok róla.
Graham Greene: A pusztítók[1]
1
A nyárbúcsúztató hétvége első reggelén[2]
egy újonc lett a Wormsley Common bandájának feje. Senki sem csodálkozott ezen, kivéve Mike-ot,
de Mike csupán kilenc éves volt, úgyhogy számára minden meglepetést okozott. „Ha
folyton jártatod a szád” – mondta neki egyszer valaki – „előbb-utóbb beugrik
rajta egy béka”. Épp ezért Mike rendszerint szorosan összezárva tartotta a
fogait – hacsak nem érte épp túl nagy meglepetés.
Az újonc a nyár elején csatlakozott a bandához, és el kell ismerni, az
embert megbabonázta az a komor csend, amely körülvette őt. Még arra sem
vesztegette a szót, hogy elárulja a nevét, egészen addig, míg szabályszerűen
nem csatlakozhatott a csapathoz. Amikor végül kimondta: „Trevor”, nem
hallatszott a hangján dac vagy szégyenérzet, puszta ténymegállapítás volt. Nem
is nevetett rajta senki, kivéve Mike-ot, aki magára maradt jókedvével, és a
jövevény sötét pillantására ő is rögtön elcsendesedett.
Pedig minden előjel amellett szólt, hogy T. – ahogy a későbbiekben nevezték
– a gúny céltáblája lehet. Eleve azért szólították a neve kezdőbetűjén, mert a
Trevor menthetetlenül nevetésre ingerelte volna a bandatagokat.
Szánalmas hatást keltett, hogy bár az apja korábban építész volt, mára
csupán egy lecsúszott alaknak számított, aki jegyzőként gürcöl. Az anyja még tartotta
magát valamelyest, épp csak annyira, hogy a családot meg ne szólják a
szomszédok. Mégis mi indokolta akkor, hogy szokatlan, veszélyes és
kiszámíthatatlan módon – ráadásul az ilyenkor hagyományos beavatási szertartás
mellőzésével – kerüljön a banda élére?
A bandatagok reggelente egy parkolóban találkoztak, a háború idején a
városra hulló utolsó bomba tölcsérénél. Vezérük, akit mindenki Blackie-ként
ismert, váltig állította: annak idején hallotta, ahogy a bomba a föld felé zuhanva
sivít. Egyikük sem volt tisztában a valódi korával, ezért nem nyílt alkalmuk
rámutatni, hogy miközben a bomba éppen aláhullott, Blackie csak egyéves
lehetett, és egyébként teljes lelki nyugalommal aludt a metróalagútban, a Wormsley
Common metróállomásán. A Northwood utca magas házsorával és előkertjeivel a
bombatölcsér közelében kanyargott, az első lakott ház, mely a 3-as számot
viselte, meg is sérült a robbanáskor, s most a gödör felé eső oldalfalát
fagerendákkal támasztották alá. Egy másik, kisebb robbanó szerkezet és néhány
gyújtóbomba is a közelben ért földet, ennek eredményeképp a házba be lehetett lesni,
akár egy hiányos fogsor mögé. Látni lehetett például az egyik szoba kandallóját
és az egykori lakók keretezett képeit a falakon. T., aki beszéd címszóval többnyire
egy „igen”-re vagy egy „nem”-re szorítkozott, egyszer csak az egész bandát
meglepte. Amikor Blackie aznapi haditervei kerültek szóba, csendesen tűnődve megjegyezte:
„Apa szerint azt a házat Wren építette.”
– Miféle Wren?
– Ő építette a Szent Pál katedrálist.[3]
– Kit érdekel? – mondta Blackie. – Csak az öreg Misery lakik ott.
Az öreg Misery – akit igazából Mr. Thomasnak hívtak – egykor építési
vállalkozként dolgozott. Egyedül élt, magáról gondoskodott a megnyomorodott
házban. Látták, ahogy hetente egy alkalommal kenyeret és zöldséget cipel haza,
és előfordult, hogy amikor a fiúk a parkolóban játszottak, a félbetört falak
mögül alaposan megbámulta őket.
– Budilakó – mondta az egyik fiú, mivel közismert ténynek számított, hogy a
bombák zuhanását követően használhatatlanná váltak az öreg ház csövei. Az öreg
Misery – annak ellenére, hogy sosem tanult vízvezetékszerelőnek – nekilátott,
hogy saját maga javítsa meg a vezetékeket, mert nem volt elég pénze ahhoz, hogy
rendbe hozassa őket. Addig is egy fabudit használt, amely egy csillag alakú leselkedőlyukkal
az ajtaján a kert végében állt. A robbanás, amely összerombolta a szomszéd
házat és egyszerűen kiszippantotta a 3-as számú épület ablakkereteit, ezt az
építményt valamiért megkímélte.
Egy ízben Mr. Thomas meglepő dolgot művelt, s a banda ekkor figyelt fel rá
igazán. Blackie, Mike és egy vékony, betegesen sárga srác, akit ki tudja,
milyen okból a vezetéknevén, Summersnek szólítottak, összefutott vele, miközben
az öreg szokás szerint hazafelé tartott a piacról. Mr. Thomas megállította
őket, és komoran azt kérdezte:
– Egész életetekben a parkolóban akartok játszani?
Mike épp válaszolni akart, amikor Blackie leintette. Úgy érezte, a banda
vezetőjeként ez az ő felelőssége.
– Tegyük fel, hogy így van – mondta kétértelműen.
– Kaptam némi csokoládét – mondta Mr. Thomas. – Én magam nem szeretem.
Tessék, itt van, bár nem jut mindenkinek. De hát mikor jut? – tette hozzá komor
meggyőződéssel. Ezzel a kezükbe nyomott három zacskó Smartiest.
A bandatagok meglehetősen összezavarodtak, miközben megpróbáltak valami értelmet
tulajdonítani a történéseknek.
– Valaki leejthette a zacskókat, az öreg Misery meg felmarta őket a földről
– mondta egyikük.
– Ellopta, aztán durván beijedt – gondolkodott más hangosan.
– Megvesztegetés – jelentette ki Summers. – Azt akarja, hogy ne
pattogtassuk többé a falán a labdánkat.
– Megmutatjuk neki, hogy minket nem lehet megvesztegetni – mondta Blackie,
és egész reggel kidobóst játszottak a ház falánál, bár igazából egyedül Mike volt
annyira fiatal, hogy ezt élvezze is. Mr. Thomasnak ennek ellenére nyomát sem
látták!
A következő reggelen T. megdöbbentette mindannyiukat. Elkésett a gyűlésről,
így lemaradt arról is, hogy szavazzon a többiekkel az aznap végrehajtandó „hőstettükről”.
Blackie javaslatára azt tervezték, hogy – az ellenőrizhetetlen szájhősködést
eleve kizárva – párokat alakítanak, s ötletszerűen kiválasztva a buszjáratokat,
bliccelni fognak. A lényeg, hogy minél többször be tudják csapni a kalauzokat.
Épp a párok sorsolása zajlott, amikor T. megérkezett.
– Hol voltál, T.? – kérdezte Blackie. – Most már nem szavazhatsz. Ismered a
szabályokat!
– Nála jártam – válaszolta T., miközben látszólag magába zárkózva a földet
bámulta.
– Kinél?
– Az öreg Miserynél – Mike-nak leesett az álla, de eszébe jutott a béka,
ezért olyan gyorsan csukta be a száját, hogy összekoccantak a fogai.
– Az öregnél? – gondolkodott el Blackie. Ez ellen nem tudott felidézni
egyetlen bandaszabályt sem, mégis az az érzése támadt, hogy T. veszélyes
területre tévedt. Reménykedve kérdezte:
– Betörtél hozzá?
– Nem. Csengettem.
– És mit mondtál, miért?
– Egyszerűen csak szerettem volna látni a házát.
– Erre ő?
– Megmutatta.
– Elcsentél valamit?
– Nem.
– Akkor meg mit műveltél ott?
A banda köré gyűlt: rögtönzött bíróság benyomását keltették, amelyik most ítéletet
akar hozni valamely deviancia felett.
– Az egy gyönyörű ház! – mondta T., még mindig lesütött szemekkel, kerülve
a többiek tekintetét. Zavarában megnyalta az ajkait.
– Mit értsünk az alatt, hogy gyönyörű? – kérdezte megvetően Blackie.
– Láttam egy kétszáz éves csigalépcsőt, amit nem támaszt alá semmi.
– Hogy érted? Talán lebeg?
– Az erő-ellenerő hatása miatt van.
– Mi van még?
– Faburkolatú a fal.
– Mint a Kék vadkanban?
– Kétszáz éves!
– Az öreg Misery annyi...
Mike ezen felnevetett, de ugyanolyan hirtelen abba is hagyta. Ez a
viselkedés nem illett a megbeszélés komoly hangulatához. Azóta, hogy T. először
jelent meg a parkolóban, az újonc folyamatosan veszélyben érezte a pozícióját.
Elég lett volna, ha valamelyik tag csak egyszer is az igazi nevén szólítja,
máris a banda ugratásainak céltáblájává válik.
– Valójában miért mentél el hozzá? – faggatta tovább Blackie. Nem volt
féltékeny T.-re, eszébe sem jutott, hogy kitegye a bandából. Aggasztotta
viszont, hogy a „gyönyörű” kifejezést használta. Akik ilyen finomkodva
beszélnek, kalapot és monoklit hordanak – s az ilyen alakokat az ő köreikben
rendszerint parodizálni szokás. Erős kísértést érzett, hogy hátba csapja:
„Trevor, édes öregem!” – feloldva ezzel a pokoli feszültséget, ami kialakult.
– Ha betörsz hozzá, az igazán méltó hőstett lett volna!
– Jobb volt így – mondta T. –
Megtudtam dolgokat. – Továbbra is a lába elé bámult a földre, nem kereste senki
tekintetét. Úgy tűnt, mintha vonakodna megosztani a többiekkel, mire jutott –
vagy legalább is szégyellné.
– Miket?
– Az öreg Misery két napig távol lesz!
Blackie megönnyebbülve kérdezte:
– Úgy érted, jó alkalom a betörésre?
– És elemelni egy-két dolgot? – szúrta közbe valamelyik bandatag.
Blackie rámordult:
– Senki sem fog elemelni semmit! Bejutni a házba, épp elég, vagy nem? Nem
akarunk a bíróságon kikötni!
– Eszemben sincs lopni – mondta T. –
Jobb ötletem van.
– Micsoda?
T. felemelte tekintetét, amely éppoly szürke és zavaros volt, mint az az
augusztusi nap, amikor kimondta:
– Elpusztítjuk a házat.
– Huhú! – nevetett fel Blackie, de mint Mike az előbb, ő is gyorsan elcsüggedt.
Nem sokkal később már súlyos és kérlelhetetlen tekinttel kérdezte:
– És mit fog ehhez szólni a rendőrség?
– Sosem tudják meg. Kigondoltam, hogyan csináljuk. Belülről. – válaszolta
T., és egyre lelkesebb lett. – Olyanok leszünk, mint a férgek az almában,
azokat sem venni észre. Mire végzünk belül, a ház üres lesz. Se lépcső, se
burkolat, csak az üres falak – aztán azokat is ledöntjük valahogy.
– Dutyiba fogunk kerülni – mondta Blackie.
– Ki tudná bizonyítani, hogy mi voltunk? Azon kívül nem fogunk elemelni
semmit. – Majd a legkisebb mosoly nélkül hozzátette:
– Nem lesz ott semmi lopnivaló, miután végeztünk!
– Mondjuk sosem hallottam, hogy valakit börtönbe zártak volna rongálásért!
– tette hozzá Summers.
– Nem lenne rá elég időnk – mondta Blackie. – A szomszédban bontómunkások
dolgoznak.
– Tizenketten vagyunk – mondta T. – Csak szervezés kérdése.
– Egyikünk sem lenne erre képes...
– Persze, persze... – hagyta rá T. – Blackie-re nézett. – Szóval, van jobb
terved?
– Ma – válaszolta Blackie ellentmondást nem tűrő módon – bliccelni
akartunk.
– Bliccelni... – mondta gúnyosan T.
– Ez felejtős, Blackie. Inkább szavazzon a banda, mit akar csinálni. Ha gondolod,
tedd fel nekik te a kérdést.
– Ma maradjunk a tervnél – javasolta zavartan Blackie. – Hétfőn pedig elpusztítjuk
az öreg Misery házát.
– Most! Most csináljuk! – mondta egy kövér fiú, Joe. – Ki támogatja?
– Megvettük! – mondta T.
– Hogy kezdünk hozzá? – kérdezte Summers.
– Majd ő megmondja – biccentett Blackie sértődötten T. felé, és ez volt az
a pillanat, amikor egyszeriben az újonc lett a Wormsley Common-i banda feje. Blackie
elvonult hátra a parkolóba egy kaviccsal driblizni. A parkolóban, ahol rendszerint
csak teherautók álltak meg, mert nem volt tanácsos a járműveket őrizetlenül
hagyni, csupán egyetlen viharvert Morris állt. Blackie egyik rúgása túl magasra
sikerült, és a kavics lepattintott egy darabot a hátsó sárhányó festéséből. A
banda az új vezér köré gyűlt, és Blackie kezdte megérteni, hogy kiment a
divatból, mert attól fogva egyikük nem szentelt neki nagyobb figyelmet, mint
ami egy idegennek is kijárna. Arra gondolt, hogy hazamegy, és vissza se jön
többé, hagyja, hogy a többiek maguktól jöjjenek rá, mennyire alkalmatlan T.
bandavezérnek. Másfelől úgy találta, hogy ha tényleg megteszik, amit T.
javasolt, ahhoz nem lesz mérhető semmilyen korábbi csínytevésük. A Wormsley Common
bandája London szerte hírhedtté válik. Akár az újságok címlapjára is felkerülhetnek.
Ha így lesz, az újságárus srácok is hallani fognak róluk, de még a felnőtt
bandák is, akiknél fogadni lehet a tiltott birkózómeccsekre, és tisztelni
fogják őket, amiért képesek voltak lerombolni az öreg Misery házát. Merő
önzetlenségtől hajtva végül úgy döntött, hogy segít a bandának híressé válni,
és újra csatlakozott hozzájuk. T. abba az árnyékba húzódva beszélt a fiúkhoz,
amelyet az öreg Misery házának fala vetett.
Az újonc rögtön magabiztos parancsnoknak mutatkozott. Úgy tűnt, mintha a
tizenöt éves fiú egész életében erre az alkalomra készült volna, hosszú ideig
tűnődve a terv részletein, amelyeket végül a pubertáskor kínjai
kristályosítottak ki.
– Te – szólt oda Mike-nak. – Hozz néhány szöget, a legnagyobbakat, amiket csak
találsz és egy kalapácsot. A legjobb lenne, ha mindenki, aki tud, hozna magával
kalapácsot és csavarhúzót. Bőven lesz szükségünk mindegyikre, és vésőkre is.
Nem hiszem, hogy túl sok vésőt tudunk keríteni. És szerezne valaki egy fűrészt?
– Menni fog – mondta Mike.
– Nem játékfűrészt – mondta T. – Igazit.
Blackie egyszer csak arra lett figyelmes, hogy ugyanúgy jelentkezésre
emelte a kezét, mint bármelyik közönséges bandatag.
– Rendben, Blackie, neked legyen egy kicsit nehezebb a feladatod: hozz egy
fémfűrészt!
– Miféle fémfűrészt? – kérdezte egyikük, egy dagi srác, akit Joe-nak hívtak.
– Olyat, amilyet a Woolworth-ben kapni – válaszolta Summers.
Joe komoran motyogta maga elé: „Tudtam, hogy lőttek a megtakarított
pénzemnek.”
– Hozok egyet inkább én – mondta T. – Nem kell a pénzed. De kalapácsra már
nekem sem telik.
Erre Blackie azt mondta:
– A tizenötös számú házat bontják épp, és tudom, hol hagyták a munkások a
szerszámaikat.
– Akkor ez minden – összegezte T. – Itt találkozunk, pontban kilenckor.
– Nekem templomba kell menni – aggodalmaskodott Mike.
– Ha végeztél, füttyents, és beengedünk.
2
Vasárnap Blackie kivételével mindannyian pontosan érkeztek, még Mike is.
Mike-ra rámosolygott a szerencse: az édesanyja rosszul érezte magát, és az apja
is fáradt volt a szombat esti kimaradás miatt, így temérdek arra vonatkozó
figyelmeztetés mellett, hogy mi fog történni, ha esetleg szándékosan eltévedne,
egyedül indították útnak Mike-ot a templomba. Blackie-nek mindeközben nem kevés
idejébe telt kicsempésznie a szükséges szerszámokat. A hátsó kert felől
közelítette meg a házat, mert félt, hogy valaki észreveszi, miben mesterkedik. Megfáradt
örökzöldek kornyadoztak a Northwood utcai kertekben a viharos erejű augusztus
végi napsütésben, és a fák között kavargott a por. Blackie a kőkerítésen
keresztül mászott be Misery kertjébe.
Semmi jelét nem látta annak, hogy a többiek már ott lennének. A budi elhagyatott
sírként állt a kert végében, a ház ablakait függönyök takarták, az épület mintha
békésen szundikált volna. Blackie közelebb óvatoskodott, kezében a szerszámokkal.
Azt gondolta, talán tényleg senki nincs a házban, a bandatagok reggelre megértették,
mennyire vad tervet eszeltek ki, és mégsem jöttek el. De amikor a hátsó ajtóhoz
ért, odabentről zajt hallott, alig hangosabbat, mint amikor a méhek donganak a
kaptárban, kaparászást, kopácsolást, nyikorgást és reccsenéseket. „Hát mégis
igaz!” – nyugtázta, és füttyentett.
Az ajtó kinyílt. Blackie belépett a házba. Az első benyomása az volt, hogy
az a szervezett tevékenység, aminek épp a tanúja lehet, merőben elüt attól a nemtörődöm
és laza hozzáállástól, ahogy az ő vezetése alatt zajlottak az események. Jó
ideig fel-le szaladgált a lépcsőn, hogy megtalálja T.-t, és közben senki sem
szólt hozzá, mindannyian csak sürögtek, és miközben figyelte őket, Blackie előtt
kezdett kibontakozni a terv lényege. A ház falait belül már jórészt leverték, anélkül,
hogy a rombolásnak kívül bármiféle jele tapasztalható lett volna. Summers
kalapáccsal és vésővel szaggatta le a szegélylécet a földszinti ebédlőben, és
már halomba rakta az ajtók összezúzott maradványait. Ugyanott Joe a parkettát
szedte fel jókora darabokban, mostanra kilátszott a pincét fedő puhafa
padlózat. A felsértett szegélylécekből huzalok lógtak, Mike a padlón ült, és üdvözült
arccal vagdosta szét a már kitépett tekercseket.
A csigalépcsőn egyszerre két bandatag is dolgozott, gyerekfűrésszel a
kezükben nehezen boldogultak a korláttal – mikor meglátták Blackie kezében az
„igazi” fűrészt, csak szótlanul intve jeleztek neki, hogy elkérik. Mikor
legközelebb a lépcső mellett haladt el, már lehántották a korlát nagyjából
negyedét, a méretes darab nagy robajjal hullott a földre. Blackie végül a ház
eleve leglepusztultabb helyiségében, a fürdőszobában találta T.-t, aki
látszólag kedvetlenül ücsörgött ott, és hallgatta az alulról felszüremkedő
munkazajt.
– Tényleg komolyan beszéltél – mondta áhítattal Blackie. – Most mi fog
következni?
– Még csak épp hogy belekezdtünk – jelentette ki T. – A kalapácsra nézett
Blackie kezében, és máris utasításokat adott. – Te maradj itt, és törd össze a
kádat meg a mosdótálat. Ne törődj a csövekkel, azokkal később foglalkozunk.
Mike jelent meg az ajtóban, és büszkén újságolta:
– Végeztem a vezetékekkel, T.!
– Helyes. Fejezd be a téblábolást, és irány a konyha az alagsorban. Törd
össze az összes üveget, poharat és porcelánt, amit csak találsz. Ne nyisd meg a
csapokat, nem akarunk árvizet – egyelőre. Ha kész vagy, menj végig a szobákon,
és borogasd ki a fiókokat. Ha valamelyiket csukva találod, törd szét a zárat.
Tépj össze minden iratot, aztán kutass bármi után, amit meg tudsz rongálni. A
legjobb lesz, ha viszel magaddal egy szeletelőkést a konyhából. Ha ezekkel
megvagy, ne felejtsd el a hálószobát sem, itt van szemben. Hasítsd fel a
párnákat, a lepedőket pedig szaggasd szét. Pillanatnyilag ez elegendő lesz. Te
pedig, Blackie, miután végeztél itt, üsd le a vakolatot a folyosón a
kalapácsoddal.
– És te, mit fogsz csinálni? – kérdezte Blackie.
– Én valami különleges dolgot keresek – nézett körül T.
Az ebédidő közeledtével Blackie befejezte a rá osztott feladatot, és
elindult, hogy megkeresse T.-t . Amerre csak járt, a káosz vette körül. A
konyhát elborította az üvegtörmelék és az összezúzozott porcelán. Az ebédlő lábazatának
gerendáit eltávolították, miután lemeztelenítették őket a parketta
felszedésével, egyszóval a pusztítók tevékenysége nyomán eltűnt a padló. A zárt
zsalu résein fénycsíkok törtek át. Ebben a kísérteties hangulatban szinte az
alkotásra jellemző komolysággal dolgozott a banda – mert a pusztításnak ez a
szintje már valóban alkotásnak volt tekinthető. Csakis nagy képzelőerővel
lehetett elgondolni azt az állapotot, amilyenbe mostanra a ház került.
Mike egyszer csak bejelentette:
– Hazamentem vacsorázni!
– Még valaki? – kérdezte T., de a többiek különféle
kifogásokat említve nem éltek a lehetőséggel, akik pedig hoztak magukkal ennivalót,
leguggoltak az egyik szobában, és megindult az üzletelés a szendvicsekkel. Fél
órát szántak az ebédre, aztán újra munkához láttak. Mikor Mike visszatért, már
mindannyiukat a legfelső emeleten találta, épp elült a rombolás első hulláma.
Az ajtókat kiemelték, lefejtették a szegélyléceket, kifosztották és széttörték,
felhasogatták a bútorokat. Egyetlen hely sem maradt, ahová le lehetett volna
feküdni a házban, kivéve egy épségben hagyott ágyat, amely viszont levert
vakolat alatt roskadozott. T. a másnap reggel nyolc órát jelölte ki a
folytatásra, aztán egyenként másztak át a kerítésen és szökdöstek ki az
autóparkolóig. Csupán Blackie és T. maradt a házban. Már sötétedett, és amikor felcsapták
a villanykapcsoló pöckét, semmi sem történt – Mike minden jel szerint jól
végezte a dolgát.
– Végül megtaláltad azt a különleges dolgot, amit
kerestél? – érdeklődött Blackie.
T. bólintott.
– Gyere! – mondta. – Ezt nézd meg!
Mindkét zsebéből egy-egy pénzköteget húzott elő.
– Az öreg Misery spórolta. Abba a matracba rejtette, amit
Mike hasított fel – de ő nem találta meg.
– Mit fogsz csinálni a pénzzel? Szétosztod a bandatagok
között?
– Nem vagyunk tolvajok – válaszolta T. – Senki sem fog
ebből a házból ellopni semmit. Ezeket félretesszük kettőnk számára – egy kis
ünneplésre. Letérdelt a földre, és számlálni kezdte a papírpénzt. Az öreg
Misery megtakarítása hetven fontra rúgott.
– A pénzt elégetjük – jelentette ki T. – Minden fontot,
egyiket a másik után. – Ujjai közé csippentett egy bankjegyet, meggyújtotta a
csücskénél, és a pénz égni kezdett. Egy kis hamu fellibbent a levegőbe, majd –
mintha csak szürkesége az öregkort idézné meg – lassan a hajukba hullott.
– Szeretném látni az öreg Misery arcát, amikor észreveszi
a hamukupacot! – mondta T.
– Te aztán igazán gyűlölöd őt – csodálkozott Blackie.
– Egyáltalán nem gyűlölöm – válaszolta T. – Semmi szórakoztató
nem lenne a pénz égetésben, ha gyűlölném. – A parázsló bankjegy utolsó lobbanása
megvilágította az arcát. – Mindenki a szeretetről és a gyűlöletről hadovál.
Mintha ezeknek a szavaknak lenne jelentésük... – és körüljáratta tekintetét a
szobán, amely törött, tönkre tett tárgyak furcsa, formátlan árnyékaival volt
teleszórva. Aztán minden átmenet nélkül felpattant:
– Versenyezzünk hazáig, Blackie!
3
Hétfőn reggel vette kezdetét az igazi pusztítás. Ketten
hiányoztak a bandából – Mike és egy másik srác, akik a szüleikkel Southendre
látogattak annak ellenére, hogy komótos, meleg esőcseppek kíséretében a
torkolat felől úgy morajlott a vihar, akár az ágyúdörgés a háborúban.
– Sietnünk kell –
sürgette a bandatagokat T.
Summers nyugtalankodott:
– Nem volt még elég? Inkább menjünk játékgépezni,
nézzétek, kaptam hozzá egy bobot.[4]
Ez olyan, mintha dolgoznánk.
– Alig kezdtünk neki – válaszolta T. – Még állnak a
lépcsők és nem végeztünk a padlóval sem. Nem emeltünk ki minden ablakot. Te is
a többiekkel szavaztál. Folytatjuk a házrombolást. Majd akkor végeztünk, ha már
semmi sem maradt belőle!
Újra nekiestek az első emelet padlózatának, ezúttal a
külső falig bontották végig, majd a tartógerendákat szétfűrészelték és
behordták a hallba. Egyre gyakorlottabbá váltak a pusztításban, a második
emelet már egészen rövid idő alatt összeomlott. Este szinte megrészegülten
tekintettek végig a lecsupaszított házon. Akkor vették észre, hogy elkövettek
egy nagy hibát: már semmiképp nem érhettek el néhány ablakot odafent, amelyek
így a helyükön maradtak.
– A ménkűbe! – mondta Joe, mert ráadásul leejtett egy
pennyt a földre, és az érmét foglyul ejtette a repedt, éles peremű
üvegdarabokból álló törmelék.
– Miért kezdtünk ebbe bele? – csodálkozott rá a látványra
Summers; mire T. nekilátott feltúrni a törmeléket, a külső fal mellett egy kis
üres területet hozva létre.
– Nyissuk meg a csapokat! – vezényelte. – Most van elég sötét, hogy senki ne vegye
észre, reggel már nem lesz rá alkalmunk. – A víz utolérte, aztán meg is előzte
őket az első emelet lépcsőjén lefolyva, végül a padlóját vesztett szobán át a
földszintre zúdult.
Ekkor hallották meg, hogy Mike füttyent a hátsó kertből.
– Valami baj van! – mondta Blackie. Az ajtóhoz sietett,
hogy beengedte Mike-ot a házba. A csukott ajtón keresztül is hallotta, ahogy a
fiú odakint kapkodja a levegőt.
– A zsaruk? – kérdezte Summers.
– Az öreg Misery – lihegte Mike. – Úton van ide.
Annyira kifulladt, hogy egészen előre görnyedt, és a
térdére hajolva öklendezni kezdett.
– Egészen idáig futottam – mondta büszkén, mikor magához
tért.
– Hogy lehet ez? – kérdezte T. – Azt mondta, hogy
elutazik... – és gyerekes dühvel nyafogta:
– Ez nem fair!
– Lenn is volt Southenden – mondta Mike. – De túl
hidegnek találta az időjárást, ezért vonattal jött vissza.
Mike ekkor vette észre a vizet.
– Azon, amelyiken mi is... Apám, mekkora vihar lehetett
itt! Lyukas a tető?
– Mikor fog ideérni?
– Öt perc... Kereket oldottam anya mellől és rohantam.
– Jobb, ha pucolunk – jegyezte meg Summers. – Eleget végeztünk!
– Ó, egyáltalán nem! Erre bárki képes lett volna.
A házban valójában mindent
elpusztítottak. A falak azonban még álltak, és a homlokzat is ép volt. A ház
belsejét még rendbe lehetett volna hozni. Ismét otthon lehetett volna belőle,
szebb is, mint újkorában. T. dühösen fortyant fel.
– Be kell fejeznünk, amit elkezdtünk. Ne nyüzsögjetek!
Hagyjatok gondolkodni!
– De nincs több időnk – mondta az egyik fiú.
– Kell, hogy legyen valami megoldás – morfondírozott T. –
Nem fejeztük még be...
– Már eddig is sokat csináltunk – győzködte Blackie.
– Nem, ez nem igaz. Valaki figyelje az utcafrontot!
– Ennyi volt, nem tehetünk többet!
– Mi van, ha a hátsó kert felől jön?
– Akkor valaki őrködjön ott is – és ekkor T. hirtelen könyörgőre
fogta. – Csak egy percet adjatok, és megtalálom a megoldást. Egyetlen percet!
Egyszeriben mintha elpárolgott volna a hatalma a többiek
felett, semmiben sem különbözött többé a közönséges bandatagoktól.
– Légy szíves!
– Légy szíves! – parodizálta Summers, majd végső csapást
mérve a fiú tekintélyére, kimondta a végzetes nevet.
– Indulás haza, Trevor!
Háta mögött a törmelékhalommal T. olyan hatást keletett,
mint egy bokszoló, akit épp az előbb rogyasztottak meg, és most kábán ácsorog a
kötelek között. Úgy érezte, minden kicsúszik a keze közül, és képtelen volt rá,
hogy valamilyen frappáns választ gondoljon ki.
Blackie azonban, mielőtt a bandatagokat elfogta volna a
röhögés, odébb lökte Summerst.
– Majd én figyelem az utcát! – mondta. A hall ablakához
ment, és óvatosan résre nyitotta a spalettát. Odakint a parkoló pocsolyáin
visszatükröződött a lámpák fénye. – Jön valaki... de ez nem... nem, ez nem ő!
Mi a terved, T.?
– Mondd meg Mike-nak, hogy rejtőzzön el a kert végében, a
budiban. Ha meghallja a sípjelünket, számoljon tízig, aztán kezdjen kiabálni.
– Mit kiabáljon?
– Hogy „segítség” vagy mit bánom én...
– Hallottad, Mike – mondta Blackie, már újra bandavezérként.
Kilesett a spaletta résein. - Ez ő lesz,
T.
– Gyorsan, Mike, a retyóba! Blackie, te maradj itt, amíg
nem kiáltok.
– És te hová mész, T.?
– Ne aggódj. Mát tudom, hogy csináljuk. Megmondtam,
hogy sikerülni fog, vagy nem?
Az öreg Misery bicegve közeledett a parkolón keresztül.
Sár tapadt a cipőjére, ezért megállt, hogy lekaparja a járda szélén. Nem akarta
összemocskolni a ház padlóját, még akkor sem, ha kicsipkézte és megpörkölte a
bomba. Ő még azt hitte, hogy az épület maradéka megmenekülhet a pusztulástól. Hiszen
még a bejárati ajtó feletti kis félkör alakú ablak – a felülvilágító – is épen
maradt. Valahol sípszó hangzott. Az öreg Misery gyanakodva nézett körül. Mintha
egy gyerek kiáltását hallotta volna a saját kertjéből. Aztán egy fiú érkezett
futva a parkolóba.
– Mr. Thomas! – szólította meg. – Mr. Thomas!
– Mi az?
– Szörnyen sajnálom, Mr. Thomas! Egyikünknek sürgősen ki
kellett mennie, és azt gondoltuk, maga nem bánná, ha használná a budiját, de
most nem tud kijutni onnan.
– Mit beszélsz, fiam?
– Hogy beszorult a kerti budiba.
– Nem kellett volna bemennie... nem láttalak már téged
korábban?
– Egyszer megmutatta nekem a házát.
– Igen. Igen, úgy van! De ez nem jogosít fel...
– Siessen, Mr. Thomas! Megfullad!
– Ostobaság. Hogy fulladna meg? Várj egy kicsit, le kell
tennem a bőröndömet.
– Majd én viszem a csomagját.
– Nem szükséges, tudom vinni a saját bőröndömet, csak pihennem
kell.
– Erre rövidebb, Mr. Thomas!
– A kerten át? Képtelenség. A házon keresztül megyünk.
– Mi gyakran megyünk a kerten át.
– Mi az, hogy gyakran? – követte megbotránkozva a fiút. –
Mikor? És hogyan...
– Látja? A kerítés elég alacsony.
– Nem fogok bemászni a saját kertembe a kerítésen át. Ez
abszurd.
– Így szoktuk csinálni. – Az egyik lábát ide teszi, aztán
a másikat meg ide, és már benn is van. – A fiú kivette a megbabonázott férfi
kezéből a bőröndjét, feliramodott a falon, ahogy az előbb elmagyarázta, aztán a
csomagot letette a kerítés túloldalán.
– Add vissza! – mondta Mr. Thomas. A másik, az
árnyékszékre bezárt zárt fiú még mindig kiabált. – Vagy hívom a rendőrséget!
– A bőröndje biztonságban van, Mr. Thomas. Nézze! Az
egyik lábát ide, a másikat pedig oda, utána meg lendüljön át – irányította a
férfit, aki a mászás mellett döntött. Mr. Thomas tehát mégis bemászott a saját
kertjébe a kerítésen át. – Itt is van a bőröndje, Mr. Thomas.
– Megjavítom a kerítést – mondta Mr. Thomas. – Nem fogtok
többé bemászni, hogy használjátok a budimat. – Elindultak a házhoz vezető kövezett
ösvényen. Amikor Mr. Thomas megbotlott, a fiú megfogta a könyökénél, és attól
kezdve támogatta.
– Köszönöm, fiam – mormolta önkéntelenül is Mr. Thomas,
felhagyva a méltatlankodással. Felhangzott egy újabb kiáltás a sötétben.
– Jövök már, jövök – mondta Mr. Thomas. Majd a fiúhoz
kezdett beszélni. – Ne hidd, hogy nem vagyok megértő. Nekem is volt egy fiam,
amíg a dolgok a rendes kerékvágásban mentek. Nem bánom, ha szombatonként a ház
körül játszotok. Néha nekem is jólesik a társaság. De fontos, hogy betartsunk
bizonyos szabályokat. Ha valamelyikőtök bekéretőzik hozzám, be fogom engedni,
csak akkor nem, ha épp nem érek rá. De a bejárati ajtón, nem a kerten keresztül.
Ne másszatok át a kerítésen.
– Szabadítsuk ki a barátomat, Mr. Thomas!
– Remélem, nem tett kárt a budiban! – mondta Mr. Thomas,
miközben a ház felé botladozott. – Te jó ég, a reumám! – nyögött fel hirtelen.
– Rendszerint elutazom valahová ezen a hétvégén... Óvatosabban! Néhány kő
kilazult itt. Add a kezed!... Tudod, mit írt tegnap a horoszkópom? „A hét első
felében tartózkodjon az új ismeretségektől. Súlyos baleset érheti.” Lehet, hogy
épp ezen az ösvényen – mondta Mr. Thomas. – Folyton példázatokban beszélnek,
minden mondatnak kettős értelme van.
Megálltak az árnyékszék ajtaja előtt.
– Mi a baj, mit történt? – kérdezte.
Odabentről nem jött válasz.
– Lehet, hogy elájult! – mondta a fiú.
– De nem az én budimban. Hé, te, gyere ki! – mondta Mr.
Thomas, és egy jókora faágat husángként használva rávágott az ajtóra. Csaknem
elesett, mert az ajtó könnyen engedett. Egy kéz először utána nyúlt és megfogta,
majd egy pillanattal később durván beljebb lökték. A táskájába még mindig
kapaszkodott, most megbotlott benne, és
fejjel előre nekizuhant a budi szemközti falának. Földre rogyott. Valaki
kisurranva kihúzta a kulcsot a zárból, és az ajtó becsapódott.
– Engedjetek ki! – szólt, de a kulcs elfordult a zárban.
– „Súlyos baleset” – gondolta, visszaemlékezve a horoszkóp jóslatára. Hirtelen
minden zavaros és félelmetes lett, és nagyon öregnek érezte magát.
A fiú hangját hallotta, amint a csillag alakú leselkedőlyukon
keresztül a következőket mondja halkan, szinte suttogva:
– Ne aggódjon, Mr. Thomas! Ha csendben marad, nem fogjuk
bántani.
Mr. Thomas arcát a kezébe temette és gondolkodott. A
parkolóban csupán egyetlen teherautót látott idefelé jövet, nem tűnt túl
valószínűnek, hogy a sofőrje reggelnél hamarabb visszatér. Senki sem hallhatná meg
a hangját az utcafrontról, hátul pedig ritkán jár bárki is. Ha valaki hazafelé
mentében meg is hallaná, bizonyára azzal nyugtatná a lelkiismeretét, hogy egy
részeg nyöszörög valahol, csak hogy ne kelljen vele törődni, és minél hamarabb
átvághasson a kihalt környéken. Kinek lett volna bátorsága nekiállni kinyomozni
az igazságot éjszaka, ezen az elhagyatott helyen? Mr. Thomas leült a budira és
megpróbálta minden bölcsességét latba vetve átgondolni a helyzetét.
Nem sokkal később halvány neszezésre lett figyelmes a ház
irányából. Felállva kikukucskált a szellőző nyíláson, és a ház redőnyeinek
résein keresztül fényt látott kiszűrődni. Nem lámpafényt, inkább amolyan
hullámzó, hol erősödő, hol gyengülő világosságot, mint ami a gyertyára
jellemző. Kalapálás, kaparás és forgácsolás hangjait hallotta. Arra gondolt, hogy
betörők járnak a házában, akik a fiút őrszemnek használták – de nem értette,
miért végeznének a betörők titokban asztalos munkát. Mr. Thomas mégis
megpróbálkozott egy kiáltással, de senki sem válaszolt. A hangja nem is ért el fogvatartóihoz.
4
Mike hazament, hogy a saját ágyában aludjon, ám a többiek
a házban maradtak. A bandavezérség kérdése többé nem merült fel. Szögekkel,
vésőkkel, csavarhúzókkal, és általában bármivel, ami éles volt és hegyes, kaparták
a habarcsot a belső falak téglái közül. Túlzott lelkesedéssel estek neki a folytatásnak,
és Blackie, aki a szigetelő réteget verte le, azon kezdett aggódni, hogy idő
előtt kifáradnak, és félbe marad a munka. A rombolás hosszú, fárasztó és
unalmas időtöltésnek bizonyult, de végül befejezték. A kibelezett ház tégláit már
csupán egy kevés megmaradt habarcs tartotta össze.
A legveszélyesebb feladat még hátra volt, és a ház
szétbombázott oldalán, a kráter szélén várt rájuk. Summerst bízták meg azzal,
hogy figyelje az úton a járókelőket. A budin ücsörgő Mr. Thomas ezalatt
egyértelműen fűrészelés hangjait hallotta. Amikor a zaj abbamaradt, kicsit
megnyugodott. Abban bízott, hogy a fűrészelésnek semmi köze a vele történtekhez
– és hogy talán a többi zörejnek sincs semmi jelentősége, amit azóta hallott,
hogy bezárták.
A jól ismert hang
megint szólt hozzá a szellőzőlyukon keresztül.
– Mr. Thomas.
– Engedjetek ki! – szólította fel Mr. Thomas szigorúan.
– Hoztam egy takarót – válaszolta a hang, és egy összetekert,
szürke plédet tömködött be a szellőzőn. – Ez nem személyes ügy – mondta a hang.
– Azt szeretnénk, hogy kényelmesen töltse itt az éjszakát.
– Az egész éjszakát? – hitetlenkedett Mr. Thomas.
– Kapja el! – folytatta a hang, mit sem törődve a bent
ülő felháborodásával. – Vajas zsemle kolbásszal. Nem akarjuk, hogy éhen haljon,
Mr. Thomas.
A bent ülő könyörgőre fogta.
– Rendben, értem a tréfát, ez vicces volt. Engedjetek ki,
és nem szólok senkinek. Reumám van, nem tudok itt ülni egész éjjel.
– A házában sem lenne kényelmesebb. Most semmiképp.
– Hogy érted ezt, fiam? – de Mr. Thomas nem kapott választ,
ehelyett távolodó lépéseket hallott. Mióta a fűrészelés is végleg megszűnt,
csak az éjszaka csendje vette körül. Mr. Thomas megint segítségért kiáltott.
Távolról egy bagoly huhogott, majd tompán surrogó szárnycsapásokkal útra kelt –
mintha csak a csend gúnyolódott volna vele, vagy meg akarta volna dorgálni
tapintatlanságáért.
Kedden reggel pontban hét órakor jött a sofőr a
parkolóban hagyott teherautójáért. Beült a kabinba és megpróbálta beindítani a
motort. Mintha kiabálást hallott volna, de nem volt benne biztos, és nem hitte,
hogy neki szól, hát nem is érdekelte igazán. A motor végül beindult, és a
teherautó óvatosan nekifarolt a fának, amelynek Mr. Thomas háza támaszkodott,
mióta megsérült a bombatalálattól. Ez minden reggel így történt, mert a sofőr másképp
nem tudott volna forgolódás nélkül kihajtani a parkolóból. Amikor elindult
előre, mintha valami egy pillanatra visszafogta volna a teherautót, rögtön
utána pedig dübörögve omlott össze a világ. A sofőr megdöbbenése aligha
lehetett volna nagyobb: a kabin tetején tovább kacsázva téglák potyogtak az
égből. Rátaposott a fékre. Kimászott a kabinból. Körültekintve rögtön látta,
hogy a táj megváltozott. A parkoló mögötti ház eltűnt, csak egy törmelékhegy
maradt a helyén. Hátrament, hogy megvizsgálja, megsérült-e a teherautó, és
ekkor vette észre, hogy valaki a fához kötötte a járművet.
Ezúttal biztos volt benne, hogy kiáltást hall. Egy kis
faépítményből jött, amelyet éppen csak hogy megkímélt a pusztulás, törött
téglák halmai, egyéb törmelék fogta közre. A sofőr felmászott a szétzúzott
kőkerítésre, és a kertbe huppanva kinyitotta a fabódé ajtaját. Mr. Thomas
előjött a budiból. Egy szürke takaróba bugyolálta magát, úgy nézett ki, mint
valami töltelék a köré tapadó tésztában. A sokktól elsírta magát.
– A házam – zokogta. – Hová lett a házam?
– Ezt nézze, ez nem semmi! – mondta a sofőr. Szemeivel
végigpásztázott mindazon, ami egykor a fürdő volt, és valamin, ami talán egy
komód. Önkéntelenül is nevetni kezdett, miközben a pusztulás vette őket körül.
– Hogy merészel nevetni? – kérdezte Mr. Thomas. – Ez volt
a házam. Az én házam.
– Sajnálom, tényleg – válaszolta a sofőr, hősiesen küzdve
a röhögés ellen, de mikor sikerült végre összeszednie magát, akkor megint eszébe
jutott, hogyan rántotta magával a házat, és csendben vonaglani kezdett. A ház
az egyik pillanatban még ott állt a bombatölcsérek között, mint valami
méltóságteljes alak egy cilinderben, aztán bumm, és nem maradt belőle semmi.
– Sajnálom, hogy nem segíthetek, Mr. Thomas. Higgye el,
semmi személyes, de azt magának is el kell ismernie, hogy ez vicces.
Fordította: Földvári István
[1] A novella először az angol Picture Post magazinban jelent meg, két
részletben, 1954. július 24-én és 31-én. A háború utáni Anglia allegóriájaként
is felfogható, a hatalom dinamikáját a szereplőket az olvasóktól elidegenítő
módon megjelenítő írás, melyben a fiatalok a múlt üres ígéreteit elutasító
generációt jelképezik, rögtön megosztotta az olvasókat. Greene viszont
kijelentette, hogy három másik novellájával együtt a legjobb írásai közé
sorolja.
[2] Az eredetiben: „on the eve of August Bank Holiday”. Hagyományosan augusztus
végi hétfőre eső hivatalos ünnep, amely munkaszüneti napnak és bankszünnapnak
számít – tulajdonképpen egy hosszú hétvége utolsó napja.
[3] A későbbiekre nézve szimbolikus jelentőségű, hogy a szerző éppen
Christopher Wrent és a Szent Pál katedrális történetét idézi meg. A katedrális
helyén már az 5. századtól kezdve templom állt. Az ennek maradványaira épült
újabb templom 1087-ben leégett. A 13. században ugyanide felhúzott, gótikus
stílusú Öreg Pál székesegyház tornya 1561-ben semmisült meg, amikor villám
csapott bele. A templom többi része az 1666-os nagy londoni tűzvész martaléka
lett, a jelenlegi székesegyházat Christopher Wren tervei alapján építették, a
munkálatokat 1669-ben fejezték be.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése