Richard Dawkins: A csoda bűvöletében (részlet)

Még ha túl szép is az első benyomás, ami a könyv elolvasása után maradt bennem, azért jó hinni, hogy valahol ilyen is létezik.
   Oxfordban, amelynek egyik egyetemén (amit ugyanis „Oxfordként” emlegetünk, valójában 38 egyetem föderációja) Dawkins nekilendült tudományos pályafutásának, a doktori iskola nem azt jelenti, hogy „üld végig még egyszer az alapképzés óráit és gyűjtsd össze értük a megfelelő számú kreditet”, hanem hogy az ember a saját témájával foglalkozhat, miután kiválasztotta a legmegfelelőbbet a témavezetők közül, akik nagy része jó eséllyel Nobel-díjas. És még egy benyomás: Dawkinst minden érdekli, az eredményei pedig nem kis részben ebből a mindent mindennel összekötök típusú gondolkodásmódból fakadnak. Ha nem ássa bele magát egyetlen szakterület valamely elhanyagolhatóan kis részletébe, és nem lesz annak „országszerte világhírű” tekintélye, akkor nem nézik miatta dilettánsnak. 

   Ja igen: szerezzen be, aki tud, minél hamarabb tudományos könyveket. Az egyik legnagyobb hazai könyvhálózat, most mindegy, hogy melyik (Alexandra) egyik, nem fontos, hogy melyik palotájában (Nyugati tér) a korábban fél emeletnyi kínálat két kupacra zsugorodott, egy másikban, de most tényleg, ne legyünk indiszkrétek (Párizsi Nagyáruház) köddé váltak, viszont számlálatlan mennyiségben került „egynyári gépelés” ugyanazokra a polcokra. De biztos csak épp átrendezték. Kicsit olyan hangulatban vagyok most, mint az inkognitóban utazó étteremkritikusok, akiknek megfeküdte a gyomrát a másodkézből származó fésűkagyló, de maga a könyv azért érdemes az elolvasásra, még akkor is, ha úgy néz ki, besorol két mai trendbe. Az egyik szerint többé nem adunk ki életrajzot egy kötetben (Bud Spencer: Különben dühbe jövök / 80 év alatt a Föld körül), mert az nem költséghatékony. A másik: az első kötetben (ez Dawkinsnál konkrétan az utolsó mondatból derül ki...) a korai évek szerepelnek, ami önmagában elég sovány lenne, ezért feltöltjük az érdektelen rokonok családfájával és az az indulás „nem ezért szeretjük” típusú kacskaringóival (John Cleese: Na, szóval...)

*

„Az evolúciós panglosszisták homályosan azt bizonygatják, hogy a természetes kiválasztódás egészen jó munkát végzett, amikor olyan élőlényeket teremtett, amelyek jól elboldogulnak az életükkel. Az albatroszokat látszólag arra tervezték, hogy kecses siklórepülésben hasítsák a levegőt a hullámok felett; a pingvineket pedig arra, hogy szemet gyönyörködtetően ússzanak alattuk (ezeket a sorokat történetesen az antarktiszi vízeken írom, egy hajó fedélzetén, miután látcsövemmel mindkét madár populációját megcsodáltam). Ám a panglosszisták elfelejtik – mivel könnyű megfeledkezni róla –, hogy ha egy állat „jó valamiben”, az az egyedre vonatkozik, nem pedig a fajra. Jól repül, jól úszik, jól marad fenn, jól szaporodik – igen, a természetes kiválasztódás előnyben részesíti azokat az egyedeket, amelyek jól végzik ezeket a dolgokat. Azt azonban nem várhatjuk tőle, hogy olyanra formáljon egy egész fajt, hogy jól el tudja kerülni a saját kihalását; jól egyensúlyozza ki a nemek arányát; megfelelően korlátozza a populáció lélekszámát annak érdekében, hogy minden egyed jól éljen; a hímek jól gondoskodjanak a család élelmezéséről; vagy a faj egésze vigyázzon a környezetére a következő generációk érdekében. Ez már panglosszizmus lenne. A csoport fennmaradása a jobb individuális túlélés következménye, de ez csak egy szerencsés melléktermék. A természetes kiválasztódás nem a csoportfenntartásról szól.

   Könnyű engedni a panglosszista hiba csábításának, mert mi, emberek rendelkezünk az előrelátás áldásával, és meg tudjuk ítélni, hogy a ténykedésünk hogyan szolgálhatja fajunk, városunk, nemzetünk, az egész világ vagy a jövő bármely entitásának, érdekcsoportjának hasznát. Előre tudjuk, hogy a túlhalászás hosszú távon egyik halásznak sem kedvez. Tudjuk, hogy a jövő nemzedékeinek boldogabb lesz a jövője, ha korlátozzuk a születésszámot, mert ha kevesebb egyed születik, nagyobb jólétben élhetnek. Tudjuk, hogy az önkorlátozás a jövőben kifizetődik, azonban a természetes kiválasztódás nem bír a jövőbe látás képességével.

   Biztosak lehetünk benne, hogy ha a természetes kiválasztódás panglosszista elmélete működne, akkor elérhető lenne a „minden a legnagyobb rendben van” utópisztikus állapota. Ám sajnos nem működik, és Az önző génben éppen ezt akartam bemutatni olvasóimnak, hogy ez a „csoportszelekciós elmélet" hibás. A szinte már őrjítően csábos hiba – „nagy csoportszelekciós félrevezetés” (NCSF) – végigvonul Konrad Lorenz 1964-es Az agresszió című kötetének lapjain. Tele vannak vele Robert Ardrey bestsellerei, a The Territorial Imperative (A territoriális kényszer) és a The Social Contract (A társadalmi szerződés) – ezekkel az a legnagyobb baj, hogy a könyvek nagyszerű nyelvezete és olvasmányossága bárkivel könnyűszerrel elhiteti Ardrey hibás üzenetét. Olyan könyvet akartam írni, amelynek ugyanaz lesz a témája, mint a The Social Contractnak (amely lényegében Rousseau korszakalkotó művének biológiai átirata), de én szigorúan a természetes kiválasztódás elméletéhez akartam tartani magam, és nem az NCSF-hez. Az volt a célom, hogy helyrehozzam a Lorenz és Ardrey – valamint sok televíziós csatorna, amely olyan buzgón hirdette a hibát, hogy a jelenséget Az önző génben BBC-teorémának neveztem el – által okozott károkat.

   A panglosszizmus és az NCSF témájában otthon voltam, mert hetente találkoztam velük a diákjaim dolgozataiban. Egyetemista koromban több esszémet is átitatta az a téves elgondolás, hogy a természetes kiválasztódás lényege a faj fennmaradása (a tanáraim sohasem vették észre). Mire odaértem, hogy megírom Az önző gént, eltökéltem magamban, hogy ennek egyszer s mindenkorra véget vetek. Nyomasztóan hatott rám, hogy könyvem sikere érdekében ugyanolyan jól kell írnom, mint Ardrey-nek, és ugyanolyan szemléletesen, mint Lorenznek. Némi öngúnnyal úgy emlegettem, hogy „az én bestsellerem”, de nem hittem, hogy az lesz belőle.

   A természetes kiválasztódás tisztán mechanikus, teljesen automatikusan zajló folyamat. A világ folyamatosan arra „törekszik”, hogy olyan entitásokkal legyen tele, amelyek jók a túlélésben, és megszabaduljon azoktól, amelyek nem jók. A természetes kiválasztódás semmit nem lát előre, de az élőlények az agyukkal igen, és ezért vagyunk hajlamosak a panglosszizmusra. Az agyunk számára rettenetes lehet a hosszú távú jövő képe, amelybe előrevetíti azt, hogy ennek az évszázadnak a hedonizmusa okozza a következők katasztrófáját. A természetes kiválasztódás erre nem képes. A természetes kiválasztódásnak semmi sem rettenetes. A természetes kiválasztódás csak annyit tesz, hogy vakon kedvez a rövid távú előnyöknek, mert minden nemzedék automatikusan megtelik azoknak az egyedeknek az utódaival, amelyek valami miatt hatékonyabban tudtak szaporodni, mint a társaik.

   Ha figyelmesen megnézzük, mi történik pontosan az egymás utáni generációkban, pillantásunk ellenállhatatlanul a gén felé fordul, mert a természetes kiválasztódás ténylegesen ezen a szinten működik.  Automatikusan az önérdek érvényesítésének – az önzésnek – kedvez azok között az entitások között, amelyekben megvan a potenciál arra, hogy átjussanak a generációs rostán, és a távoli jövőben is fennmaradjanak.”

Fordította: Kelemen László, Mesterházi Mónika
A SZÖVEG FORRÁSA: Libri, 2014