Karinthy Frigyes: Kérődző világ

Mostanában sokszor érzem úgy, mintha H. G. Wells időgépén járnék. A híres "déja vu" érzés, az a "mintha ugyanez már lett volna egyszer", sokszor önti el hangulatom - vajon érzéki csalódásról van szó minden esetben?

   Ma reggel például.

   Bombamerénylet Milánóban, olvasom. Pokolgép a lámpaoszlopban, tizennyolc halott, az anarchistákat még nem sikerült elfogni.

   Megnézem a naptárt, évet és hónapot és órát - hiába, az egész olyan, mint egy álom.

   Anarchisták, bombamerénylet, pokolgép, diktatúra, diplomácia, hadüzenet - milyen furcsa az egész! A kilencvenes évek világa, stílusban - mintha semmi sem történt volna azóta.

   Ha nem olvasnám a másik oldalon, hogy a Bremen útban van Amerika felé, s ezt rádión közlik, nem tudnám, hogy ébren vagyok.

   Ezen a vonalon tehát mégis előrement az idő. De egyebütt?

   Úgy látszik, mégis többféle iránya van az időnek. Az utópisták, mikor megírják a "jövő század regényét", erre nincsenek tekintettel. Náluk minden fejlődésben van, előrefelé halad - talán azért olyan művészietlenek, mesterkéltek ezek az utópiák.

   A világ valódi művészei, minden korban, a tudomány kérlelhetetlen dogmáin túl, ha nem is merték bevallani, mindig érezték az időnek ezt a furcsa ingadozását - talán azért tartották a nagy művészt "halhatatlannak", "időtől függetlennek" a költők. A művészet stílusát a korszellemből szokták levezetni - hogy van az mégis, hogy a stílusok hullámzása fütyül a Századok számtani rendjére - hogy a trecento művészete, érzésvilága visszaálmodta magát valami primitív őskorba - hogy a tizenötödik század nem ott folytatta, ahol a tizennegyedik abbahagyta, hanem váratlanul s minden magyarázható ok nélkül, egyszerűen azért, mert másképpen nem lehetett, egyszerre csak úgy kezdett el látni és gondolkodni és érezni, mintha Hellász csak tegnap lett volna, s azóta semmi se történt volna, se népvándorlás, se kereszténység, se eredendő bűn, se megváltás. 

   Azért, mert a kor szellemét a művész érzi és látja, nem a történelemtudós és nem az utópista. A korszellem pedig nem ismer századokat, s nem ismeri az Idő és Fejlődés állítólagos törvényét múltból, jelenen át, a jövőbe. Hiába konstruálja meg a lelkes futurista és aktivista, hogy Holnap szükségképpen ezt és ezt fogjuk látni és érezni és akarni - egyszerre csak közbejön valami, az ember nem tudja, mi az, és minden logika és fejlődés és számítás ellenére a holnapból valami furcsa, felemás tegnap lesz, a gondosan előkészített és légmentesen konzervált futurista és aktivista képek és szobrok és utópiák és társadalmi elméletek és politikai koncepciók és haditervek és új vallások egyszerre csak komikus torzókká válnak, és az emberek megint a Gartenlaubét olvassák és a Fliegende Blättert, és a festők és írók ott folytatják, ahol Daumier és Dickens abbahagyták, és az anarchisátk megint dinamitos pokolgépet csinálnak, és minden úgy van, mintha ma nem lett volna, és az isten se érti az egészet.

   Mert ma például nincs ma, de holnap sincs, ellenben olyan az egész, mintha tegnapelőtt volna.

   Azért tegnapelőtt és nem tegnap, mert emlékszem, tegnap még divatban volt például olyan történelmi színműveket írni, amikben Julius Caesar, Krisztus és Napóleon úgy voltak beállítva, mintha mai emberek volnának. Most másféle színdarabok aktuálisok. Olyanok, melyekben én és te és ő egykorú, történelmi jelmezekben játszanánk el egykorú történelmi ízű tragédiánkat és komédiánkat.

   Kérődzik a világ.

   

A SZÖVEG FORRÁSA: Minden másképpen van c. kötet. Kossuth Kiadó, 2012

Karinthy visszatérő élmény: gyerekkoromban a naplóit olvastam és én is akartam írni naplót. A Tanár úr, kérem után egy izgalmasabb iskolába járni. Később az Így írtok ti jött, és az Utazás a koponyám körül, A delejes halál és így tovább. Most vissza a naplókhoz és ahhoz az érzéshez, hogy de jó lenne néha vele is beszélgetni...  Nem de ja vu, és még mindig nem anakronizmus.

A Minden másképpen van egyik legérdekesebb darabja a Láncszemek, amelyben szokásos, látszólag puszta szórakozásra való játékai közben megsejt olyan összefüggéseket, amiket az egyik legfiatalabb tudományág, a hálózattudomány csak a 2000-es években. Na, ez az igaz időutazás!