Szabó Lőrinc: A vándor elindul

 














Bottal s öreg kutyámmal indultam hazúlról.

Dalolva mentem és torkom nem únta még az

országút fáradságos énekét. – Tudod, hogy

a Nap barátja voltam? Ő édesitette

agyamat hajnali rétek szagával; aztán

minden csigát s kavicsot külön megmutatva

látni, szeretni és csodálkozni tanított…

Minden kanyarnál uj dolgok fogadtak, és a

friss zöldben hófehér mérföldkövek ragyogtak

egyenlő távolokból. Majd, lombos hegyek közt,

még szebben tündökölt a sokalaku élet.

A Nap barátja voltam; ő kisért el estig,

s mikor már fölhalmozódtak az éj csodái,

csókkal bucsúzott tőlem. – Óvatos morajjal

tapogatózott lefelé a víz, s a pontyok

aludtak a tavakban. Lepihentem én is

s a föld s a fű íze ereimbe ivódott.

Fenyegető szemek szikráztak a bozótban,

de nem féltem: tudtam: a vén kutya vigyáz rám:

belefúrja szemét az állandó sötétbe

s őrt áll előrenyujtott nyakkal s tárt fülekkel.