Hamvas Béla: Meditáció a hegytetőn alkonyatkor, vagy az emberi cselekvés metafizikája
Két
hetet laktam ott és minden délután, mikor a hőség alábbhagyott, a hegyre
mentem. A kis kápolna mellett a lépcsőn üldögéltem a sárga rozmaring bűvös
illatában. Olvastam, a legtöbbször hangosan, hogy a tenger is hallja. S mikor
felnéztem, szememmel a part szegélyét kísértem köröskörül, nevettem, és azt
mondtam: sziget.
Délkeleten a láthatár szélén város feküdt. Nappal a párás levegőben
elveszett, csak alkonyatkor volt látható, mikor a lámpák kigyúltak. A szigeten
százötven halász lakott, a hajó kétszer egy héten hozott postát, s így a
kultúrvilággal az egyetlen kapcsolatom ez a távoli lámpafény volt. Nem bántott
és nem érdekelt; mindössze tudomásul vettem, hogy amott húsz, vagy hány ezer
ember él és szokott emberi tevékenységét folytatja.
A
halászfalu felé fordulok. A szélső ház elé ölfával rakott kocsi érkezik. Az
ember az ölfát a vállára veszi, tíz lépésre viszi és leteszi. Visszamegy, a
másik ölfát is felveszi, elviszi, leteszi. Majd a kocsi megürül. Akkor az egyik
szálfát újra felveszi s a bakra ráteszi. A fűrészt az ajtó mellől a szögről
leveszi és az ölfára ráteszi. Mikor a hasábokat elfűrészelte, újra felveszi s a
favágó tönkre ráteszi, a fejszét előveszi, a fát felaprítja s a fejszét
leteszi. Az aprított fát felszedi, a kosárba beteszi, a kosarat felveszi s a házba beviszi. Röviden tehát: kiteszi,
beteszi, felveszi, leveti, elviszi, leszedi, beviszi.
Egyszer azt néztem, miképpen építik a nagy vashidat, amelyiken majd
vasút megy, kocsi, autó, ember, hadsereg. A munkás a szöget felveszi és beveri.
Az acéllapot a kocsiról leszedi, a hídra felviszi és leteszi. A másik munkás
átveszi, felszedi, leteszi. A szöget a csomagból kiveszi. Tűzbe teszi. Mikor
már tüzes, kiveszi, a hídra ráteszi és beveri. Csak azért, hogy a hídon
keresztül az ember átvigye azt, amit kivett és betett és levett és átvett és
letett.
Vagy
elgondolom, hogy mit teszek reggel, amikor fölkelek: a lábamat a takaró alól
kiveszem, a hálóinget leveszem, a kancsót felveszem, a vizet belőle kiteszem, a
kancsót visszateszem, a szappant fölveszem, magamat bekenem, a vizet magamra
teszem, a törülközőt felveszem, leteszem, a poharat fölveszem, a fogpasztát a
kefére ráteszem, a számba beteszem, aztán az egészet kiteszem, a cipőt és a
ruhát felveszem, a holmit a zsebembe beteszem. Röviden: felveszem, leteszem,
kiszedem, beveszem, levetem, elviszem, leszedem.
Ezt
ott a szigeten, a hegytetőn, alkonyatkor gondoltam el, különösebb melankólia,
vagy káröröm nélkül, mialatt a kigyulladó lámpákat néztem, s azon tűnődtem,
hogy mit csinál ott olyan szűk helyen az a sok ezer ember. Mit csinál? Szokott
emberi tevékenységét folytatja. S mi ez az emberi tevékenység? Fát rak, vagy
hidat épít, vagy öltözködik. Más szóval: kiteszi, beteszi, felveszi, leveti,
elviszi, leszedi, beviszi. Sokan már nem is szokásszerűen, hanem türelmesen,
lelkesedéssel, komolyan, meggyőződéssel, sok tekintetben kiváló tanultsággal,
begyakorolva, büszkén, hivatásosan, de kiteszik, beteszik, kiveszik, fölveszik,
levetik, elviszik, leszedik, kiviszik, beviszik. Annak, hogy ezt a
tevékenységet folytatjuk, általában értelmet szoktunk tulajdonítani. Ha
megzavarnak benn, képesek vagyunk megharagudni, ha kifogásolnak, igyekszünk
helyesen megtanulni. A kisgyerek már az anyatejet kiszedi, gyomrába beteszi s a
fölöslegeset kiteszi. A csörgőt felveszi s leteszi. Később az iskolában a
tollat felveszi, a tintába beteszi, a papírra ráteszi. Mindez hallatlanul
fontos.
Irónia nélkül.
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlés