Klaus Mann: Mefisztó (részlet)

A boszorkánykonyha-jelenet után szünet következett. A miniszterelnök páholyába kérette Höfgen művész urat.

Hendrik elfehéredett, és pillanatokra lehunyta szemét, amikor a kis Böck közölte vele a sokat jelentő rendelkezést. Eljött a nagy pillanat! Szemtől szembe kerül a félistennel… Angelika, aki épp Hendrik öltözőjében volt, gyorsan hozott neki egy pohár vizet. Höfgen mohón fölhajtotta, s csak ezután tért annyira magához, hogy úgy-ahogy, komiszul mosolyogjon. Végül gúnyosan megjegyezte:  – Megy minden, mint a karikacsapás, program szerint! – mintha csak mulattatná ez a döntő esemény; de ajka elfehéredett.

Amikor belépett a nagyúr páholyába, a Hájas éppen a mellvédnél ült, húsos ujjai a vörös bársonyon doboltak. Hendrik állva maradt az ajtónál. Nevetséges, milyen erősen dobog a szívem! – gondolta, s pár pillanatig meg sem moccant. Ekkor Lotte Lindenthal észrevette:  – Mucikám – fuvolázott  – , megengeded, hogy bemutassam kitűnő kollégámat, Hendrik Höfgent – mire az óriás hátranézett. Hendrik viszonylag magas, de éles hangot hallott:  – Aha, a mi Mefisztofeleszünk…  – s megállapítását hangos nevetés követte.

Hendrik még soha életében nem volt ennyire zavarban, s mert szégyellte, hogy ilyen izgatott, még zavartabb lett. Homályos tekintete kollégáját, Lindenthalt is fantasztikusan elváltozottnak látta. Vajon csak a ragyogó ékszerek kölcsönöztek neki megfélemlítően fejedelmi külsőt, vagy az, hogy ily meghitt közelségben mutatkozott nagy hatalmú parancsolójával és védelmezőjével? Hendrikre mindenesetre úgy hatott, mint egy kellemesen kövérke, de korántsem veszélytelen tündér. Mosolyában, amelyet máskor mindig csak jóindulatúnak s kicsit butának látott, most mintha rejtélyes álnokság is bujkált volna.

A tarka egyenruhás, hájas óriásból, a pompázatos félistenből azonban Hendrik félelmében és feszültségében jóformán semmit sem látott. A hatalmasság hústorony alakját mintha fátyol fedné – az a titokzatos, misztikus köd, amely, amióta a világ világ, elrejti a hatalmasok, az istenek képét a halandók remegő tekintete elől. Csupán egy érdemrend csillaga villant át a ködpárán, majd egy hurkás nyak aggasztó körvonala bontakozott ki, s utána ismét hallható a zsíros és mégis parancsoló hang:  – Lépjen csak közelebb, Höfgen úr.

A földszinti sorokban csevegő nézők felfigyeltek a miniszterelnök páholyára, összesúgtak, nyakukat forgatták az ott levők felé  – a Hatalmasnak egyetlen mozdulata sem kerülte el a padsorok közt tolongó bámészkodók figyelmét. Megállapították, hogy a repülő tábornagy arckifejezése egyre jóindulatúbb, egyre kedélyesebb. S íme, most nevet, nyugtázta meghatott tisztelettel a földszint népe – a nagy ember hangosan nevetett, jóízűen, tátott szájjal. Lotte Lindenthal is hallatta gyöngyöző koloratúra kacaját, és Höfgen, a színész, aki fekete keppjében rendkívül jól mutatott, úgy mosolygott, hogy mosolya Mefisztó maszkja fölött győzedelmes, de egyben fájdalmas vigyornak hatott.

A Hatalom és a komédiás beszélgetése egyre élénkebbé vált. A miniszterelnök, kétség nem fér hozzá, jól mulatott. Miféle csodálatos történeteket mesélhetett Höfgen, hogy a repülő tábornagynak szinte mámoros jókedve támadt? A földszintről mindenki szeretett volna néhány szót leolvasni Hendrik  vérszínre festett s festékkel meghosszabbított szájáról. Ámde Mefisztó halkan beszélt, csak a Hatalmas élvezte válogatott jó tréfáit. Höfgen szép mozdulattal tárta szét karját a keppje alatt, mintha fekete szárnya nőtt volna. A nagy úr a vállát veregette, a földszinten mindenki jól látta ezt, áhítatos moraj keletkezett, de el is némult, mint a cirkuszi zene a legveszélyesebb szám előtt, sejtetve a bekövetkező rendkívüli mutatványt, a csodát. A miniszterelnök felkelt, ott állt teljes nagyságában és pompájában, és kezet nyújtott a komédiásnak. Talán gratulált neki szép teljesítményéhez? Lehet. De látszatra olyan volt, mintha a Nagyhatalmú szövetséget kötne a színésszel.

A nézőknek elállt a szeme-szája. Úgy habzsolták annak a három embernek ott a páholyban minden mozdulatát, mint csodálatos színjátékot, varázslatos élőképet, melynek címe: “A színész elcsábítja a hatalmat.” Még sohasem irigyelték Hendriket ennyire. Milyen boldog lehet! – gondolták.

Vajon sejtette-e a kíváncsiak közül bárki is, mi zajlott le igazán Hendrik lelkében, mialatt mély meghajlással viszonozta a nagy úr húsos, szőrös kezének szorítását? Csakugyan a boldog büszkeségtől futott végig rajta a hideg? Vagy – saját meglepetésére – valami egyebet is érzett? Ugyan mit? Félelmet? Nem, majdnem fizikai utálatot. – Most bepiszkolódtam – ez az érzés döbbentette meg. – Ezentúl foltot viselek a kezemen, amelytől soha, soha többé meg nem szabadulok… Most eladtam magam… Rajtam a bélyeg!

Fordította: Lányi Sarolta

A szöveg forrása: Európa Könyvkiadó, 2013