Jonathan Swift: Gulliver utazásai (részlet)

NEGYEDIK KÖNYV

HETEDIK FEJEZET

(Szerző határtalan hazaszeretete. - Gazdája megjegyzéseket tesz az angol államszervezet
és közigazgatás állapotáról, melyet szerző példákkal és megfelelő esetekkel ábrázol. -
A gazda észrevételei az emberi természetről.)

Az olvasó talán csudálkozni fog, hogyan beszélhettem ilyen szabadon saját nememről, ilyen, szabadon s talán ilyen áruló módon; de gondolja meg, hogy olyan halandókkal társalogtam e tárgyról, akik az emberi fajtáról már eleve a leggyászosabb véleményt alkották, annak feltünő hasonlatossága lévén a yehukkal. Különben pedig nyiltan bevallom, hogy a négylábuak erkölcsi felfogását szembeállitva az emberi romlottsággal, oly mértékben kinyitotta a szemem s értelmemet elannyira kivilágitotta, hogy kezdtem egészen más szemmel nézni az emberi tetteket és szenvedélyeket, s saját nemem becsületét kezdtem olyannak látni, amit nem érdemes megvédelmezni; - de másrészt ugyis lehetetlen volt ez oly világos és tiszta itélelü személy előtt, mint gazdám, kinek hatása alatt naponta ezer hibát fedeztem fel magamban, amikről ezelőtt sejtelmem sem volt s amik az emberi gyengeségek és hibák jókora lajstromában is ismeretlenek. Példáján okulva, kezdtem mélyen megvetni minden hamisságot és áloskodást; az igazságot pedig ugy megszerettem, hogy annak érdekében mindent feláldozni természetesnek tünt.

   Egészen őszintén akarok beszélni az olvasóval. Volt egy másik, erősebb inditóoka annak, hogy ilyen szabadon és nyiltan beszéltem nememről. Egy évet töltöttem csak ebben az országban, mikor érezni kezdtem, hogy máris oly mély szeretettel, tisztelettel és hódolattal tekintek a benszülöttekre, hogy tőlük elválni szinte lehetetlennek látszott. El is határoztam, hogy hátralevő életemet a csudálatos Hauhnhnmok között töltöm el, minden szépség és erény folytonos gyakorlásában és soha nem térek vissza az emberek közé. De örök ellenségem, a végzet már ugy határozott, hogy ez a nagy boldogság ne juthasson osztályrészemül. Most csak az vigasztal, hogy mindabban, amit honfitársaimról beszéltem, igyekeztem a hibáikat annyira kisebbiteni, mint az ilyen szigoru vizsgáló előtt csak lehetséges volt s azon voltam, hogy kedvező fordulatot adjak az egyes fejezeteknek. Tudom, ez gyöngeség, de hát van-e élőlény, akit részrehajlóvá ne tenne a szülőföld és haza határtalan szerelme?

Röviden és összefoglalva megirtam néhány beszélgetésünk tartalmát, a rövidség kedvéért kihagytam azonban sok fontos részletet, amikre ezuttal kitérek.

   Mikor már minden kérdésre válaszoltam és kiváncsiságát, ugy látszik, minden irányban kielégitettem, jó gazdám egy reggel korán küldött értem és magától csekély távolságra leültetett. (Oly kegy volt ez, melyben először részesültem.) Elmondta, "hogy nagyon komolyan megfontolta egész történetemet és mindazt, amit magamról és hazámról beszéltem, s hogy e megfontolás után az állatok egy sajátságos fajtájának tekint bennünket, melyeknek a természet, valami csudálatos véletlen következtében, az értelem csekély sugarát juttatta, de mi e csekély értelmet arra használjuk csak, hogy annak segitségével természetes romlottságunkat növeljük s uj bünöket szerezzünk a régiekhez, természetelleneseket; hogy csekély képességünktől magunk raboljuk meg magunkat, ellenben eredeti igényeinket s vágyainkat nagy sikerrel sokszorozzuk s egész életünket azzal töltjük, hogy mindenféle mesterkedéssel e vágyaknak és igényeknek eleget tegyünk. Ami engem illet, se oly erős, se oly ügyes nem vagyok, mint egy közönséges yehu; ügyetlenül járok a hátsó lábaimon, kitaláltam egy olyan viseletet, aminek következtében patáimat semmire se használhatom s azzal nem is védekezhetem; arcomról eltávolitottam a szőrzetet, ami nap és eső ellen védelmezett volna. Végre, se gyorsan futni, se fára mászni nem tudok olyan sebesen, mint yehu testvéreim."

   "Törvényeink és alkotmányunkat, amint nézi, azok nyilván értelmi s ennek következtében erkölcsi fogyatékosságunk nemleges szülöttei, mert értelmes lény kormányzásához elég a józan ész, de nekünk nincs jogunk e cimhez azok után, amiket népemről elmondtam; bár azt is észrevette, hogy sok részletet részrehajlásból elhallgattam s gyakran állitottam olyant, ami nincsen."

   "Véleményében mindinkább megszilárdult, látva azt, hogy nemcsak testi vonatkozásban egyezünk meg teljesen a yehukkal (eltekintve ama nem éppen előnyünkre felhozható különbségektől, hogy patánk rövidebb, gyengébb, hogy kevésbbé gyorsak, ügyesek, fürgék vagyunk), de azok után, amiket életünkről, szokásainkról, cselekedeteinkről elmondtam, lelki alkatunk között is ugyanaz a megegyezés felismerhető. Ebben az országban is megfigyelték, hogy a yehu-k még sokkal jobban gyülölik egymást, mint egyéb állatok; ennek okát abban látták a benszülöttek, hogy mindegyik yehu a többi yehu ocsmányságát láthatja csak és a magáét nem. Éppen ezért kezdi hinni, hogy nem is oktalan dolog részünkről, ha eltakarjuk testünket s elrejtjük a sok formátlanságot és csunyaságot, aminek látását alig viselhetjük el. Csakhogy még ebben is téved, ugy látszik, mert a mi hazánkban ugyanolyan okokra vezethető vissza a civódás, mint a yehuk között. Mert azt ők is megfigyelték, hogy ha öt yehu közé annyi abrakot dobnak, amennyi ötvennek elég, ők ahelyett, hogy békében zabálnának, hát egymás fülének, arcának esnek, mert mindegyik magának akarná az egészet, éppen azért etetés közben mindig egy szolgának kell állani közöttük, hogy visszatartsa a nyugtalankodókat. Ha egy tehén kimul vagy elhull baleset következtében, mielőtt a Hauhnhnm saját háziállatai számára eltehetné: a környék minden yehuja ráveti magát és olyankor ugyanaz a csata tör ki köztük, amilyent leirtam: körmeikkel borzasztó sebeket ejtenek egymáson, bár megölni ritkán tudják egymást, nem lévén birtokában azoknak a kényelmes gyilkoló szerkezeteknek, amiket mi feltalálunk. Máskor megint ugyanilyen háboruskodás tör ki különböző vidékek yehu-i között, minden látható ok nélkül: az egyik vidék yehu-i, kedvező alkalommal, mikor a másik yehu-tábor nem készült fel, ráront ellenségére. Ha a támadás nem sikerült, szépen hazakullognak és ellenség hijján folytatják otthon azt, amit én polgárháborunak neveztem."

   "Vannak mezők ezen a vidéken, ahol bizonyos fényes és szines köveket lehet találni, amikre a yehuk mohón buknak; ha, ami gyakran megesik, a kő egyik fele benne van még a földben: képesek naphosszat ott álldogálni, körömmel, foggal kaparni ki a követ a földből; elvinni aztán és elrejteni istállóikban. Ilyenkor vadul és félve nézegetnek körül, nem fedezte-e fel valamelyik társuk, hogy hová dugták a kincset. Jómaga soha nem tudta felfogni, mire való ez a természetellenes mohóság, vagy mire kellenek e kövek a yehu-nak; most kezdi hinni, hogy a fösvénységnek ugyanazon ösztöne ez, amilyenről emberi fajunk ismertetésekor is beszéltem. Egyszer, ugymond, kisérletképpen egy rakás ilyen követ önmaga kiszedett onnan, ahová egyik yehu-ja rejtette. Mikor a piszkos állat nem találta kincsét, oly hangos üvöltözésbe tört ki, hogy az egész csorda összeszaladt; akkor azoknak esett, tépte, harapta, karmolta társait, bőgött és acsarkodott, nem evett, nem aludt és nem dolgozott, majdnem belepusztult, mig aztán gazdám egyik szolgájával visszadugatta a köveket ugyanabba a sarokba, ahonnan kivették: a yehu azonnal visszanyerte jókedvét és meggyógyult, csak megfelelőbb rejtekhelyet keresett a kincsnek, megint eldugta s azóta igen használható és kezes a bestia."

Gazdám továbbá biztositott róla, amit magam is megfigyeltem, hogy az olyan földeken, ahol ilyen fényes kő terem, leggyakoribb és leghevesebb az ütközet.

   "Ha két yehu - ugymond - ilyen követ fedez fel a mezőn s összevesznek azon, hogy kié legyen, többnyire egy harmadik terem ott s elkaparintja a kincset." Gazdám itt megjegyezte, hogy, nemde itt is feltünő a hasonlatosság a mi ugynevezett törvényhozásunkkal és én, a saját jóhirünk érdekében, meghagytam tévedésében s nem mondtam meg neki, hogy a mi biráink bizony nem elégszenek meg azzal, hogy a panaszos és vádlott által vitatott kincset elszedjék, hanem addig folytatják a pert, mig nemcsak a kincs párolog el, de vádlott és panaszos azt a pár fityinget is elveszti, amije az igénylett kincsen kivül volt.

   Folytatva előadását, gazdám kijelentette, "hogy legvisszataszitóbb vonása a yehuk-nak az a vad mohóság, amivel mindent felfalnak, ami utjukba esik: növényt, gyökereket, bogyókat, elhullott dögök romlott husát, vagy mindent együttvéve; s az is megvan bennük, hogy jobban izlik nekik, amit messzi mezőkről loptak vagy szereztek, mint amit otthon kapnak, ha mégolyan izletes is. Ha módjukban áll, addig zabálnak, mig hasuk csaknem felpukkad, - azután megrágnak bizonyos gyökeret, amitől kiürülnek. Van aztán egy másfajta gyökér is, dus levél, ez azonban már ritkábban található, amit a yehu-k nagy gyönyörüséggel szopogatnak és mohón keresnek mindenütt: ez a gyökér ugyanazzal a hatással van rájuk, mint amilyen hatást nálunk a bor élvezete kelt. Ha sokat szopogatták, a yehu-k hol átölelik egymást, hol összevesznek; üvöltöznek, fintorognak, kóvályognak és tántorognak, megbotlanak végre s hosszában belefeküsznek valami pocsolyába, ott aztán mély álomba merülnek."

Magam is megfigyeltem, hogy ezen a vidéken, az állatok közt csak a yehu-k betegszenek meg, nem oly gyakran ugyan, mint nálunk a lovak, mert nem rossz bánásmód következtében, hanem csak saját piszkos fajtájuk mohósága és mértéktelensége miatt. A hauhnhnm-nyelvnek éppen ezért egyetlen, általános szava van csak a betegségre, amit ez állattól kölcsönöztek és ez a hnea-yehu, vagyis yehu-kór szó. A yehut ebből ugy gyógyitják ki, hogy saját bélsarát és vizeletét erővel a torkába tömik. Gyakran figyeltem meg magam is, hogy ez az eljárás eredménynyel járt s azért őszinte jóakarattal ajánlom melegen minden szeretett honfitársamnak, általános és üdvös orvosság gyanánt minden olyan betegség ellen, amit tulterhelés idézett elő.

   "Ami müveltséget, kormányzást, müvészetet, ipart s egyebeket illet", vallotta be továbbá jó gazdám, "azt meg kell adni, kevés, vagy semmi vonatkozást nem lát az ő yehu-ik s a mi nemzetségünk között. Ami bennünk rokon, az természetünkben rejlik. Az igaz, néhány kiváncsi Hauhnhnm állitólag megfigyelte, hogy a yehu-csordákban rendesen van egy fő-yehu, (de hiszem emlitettem, hogy nálunk a szarvasok között is van ilyen) aki még rutabb és otrombább, mint a többi s még veszekedőbb természetü. Ez a vezető yehu rendesen maga mellé vesz egy hozzá lehetőleg hasonló kegyencet, akinek egész hivatása abban áll, hogy gazdája talpát és fenekét nyalogassa s a nőstény yehukat beterelje istállójába; azért aztán urától időnkint holmi szamárkoncot kap jutalmul. Ezt a kegyencet az egész csorda utálja s ezért mindig ura körül settenkedik, hogy ne bánthassák. Hivatalában megmarad mindaddig, mig a vezető nem talál még komiszabbat nála; abban a pillanatban elkergetik őt s utóda, s az egész környék minden yehu-ja, himek, nőstények, köréje sereglenek s tetőtől-talpig leöntik rondasággal. Hogy ezt a példát mennyire lehet alkalmazni a mi udvari életünkre, miniszterekre és kegyencekre, azt, ugymond, magam itélhetem meg legjobban".

   Nem mertem válaszolni e gunyos és kegyetlen megjegyzésre, mely az emberi értelem értékét a közönséges kutyák szinvonala alá sülyesztette volna: hiszen még az is ki tudja válogatni, hogy melyik kutya ugatására figyeljen és hallgasson, ha nem akarja, hogy rossz nyomra vezessék.

   Gazdám kijelentette, "hogy vannak a yehuk-ban figyelemreméltó tulajdonságok, melyekhez hasonlót ugy emlékszik nem emlitettem, vagy csak futólag, mikor az emberi fajtáról beszéltünk. Ez állatok, ugymond, nőstényeiket közös birtoknak tekintik, mint más vadak, abban mégis különböznek, hogy a nőstény yehuk még vemhességük idején is érintkeznek himekkel s hogy a himek épp ugy veszekesznek és verekesznek a nőstényekkel, mint egymás között: s mindkét nem a durvaság annyi és olyan praktikáival érintkezik, amelyhez hasonlót semmi más élőlénynél nem figyelhetünk meg."

"Ami legjobban meglepte mindig a yehuk-nál, az a nagy hajlam volt mindenféle mocsok és piszok iránt; hiszen minden más állat természetes ösztönnel szereti a tisztaságot." Gazdám két első vádjára örültem, hogy nem kellett válaszolnom, egyetlen szóval sem cáfolhattam meg, amit mondott; - ha módomban lett volna, bizonyára szivesen megvédtem volna szeretett fajtámat. Ez utóbbi pontban végre ragyogó elégtételt szolgáltathattam - volna az emberi nemnek, megvédve őt a kizárólagosság vádjával szemben, ha történetesen disznók laktak volna a vidéken, de történetesen nem laktak. Pedig mily szépen rámutathattam volna, hogy ezek az állatok hogy esznek, isznak, mily mocsokban élnek, hogy nyelnek le piszkot, sarat és igy tovább.

   Még egy másik sajátságot is emlitett gazdám, amit a yehuk-ban egyik szolgája fedezett fel s amit sohasem tudott megérteni. Elmondta, "hogy némelyik yehu egyszerre csak visszahuzódik egy szögletbe, lefekszik, bőg, nyögdécsel, mindenkit vicsorogva elkerget, aki közelébe kerül, pedig nincs semmi baja, ehetik, ihatik, fiatal és kövér. Rájöttek, hogy egyetlen orvosság kinálkozik; ilyen yehu-t kemény munkára kell fogni s akkor mulhatatlanul magához tér." Erre is hallgattam, részrehajlásból, bár rögtön felismertem a spleen nevü betegség csiráit, amit gazdagság, fényüzés és tétlenség növelt nagyra nálunk s amit ha ugyanoly módon kezelnének, mint a Hauhnhnm-ek: kezeskednék a gyógyulásért.

   Gazdám felemlitette még, "hogy a nőstény yehu-k szeretnek elrejtőzni holmi sövény vagy bokor mögött, s onnan bámészkodnak fiatal himekre; mikor azok odanéznek, hirtelen elbujik a nőstény, furcsa mozdulatokat végez és fintorokat vág. Megfigyelték, hogy ilyenkor igen kellemetlen illata van. Ha aztán a him feléje tart, a nőstény lassan visszahuzódik, sürün hátrapislog s tettetett rémülettel valami megfelelő rejtekhelyre fut, ahova, biztos lehet benne, hogy a him követni fogja."

"Máskor meg, ha idegen nőstény vetődik közébük, két vagy három egynemü társa körüljárja, rábámul, fintorokat vág, megszagolja, majd olyan mozdulatokkal, amik undort és megvetést látszanak kifejezni, otthagyják."

   Nagyon érdekelt és mulattatott volna mindez a finom részlet, amit gazdám részben saját tapasztalatából, részben hallomásból meritett: ha közben nem szomorit el a meglepő megismerés, hogy ime az asszonyi kacérság, pletykázás és megbotránkoztatás ösztönök gyökeréből táplálkozik.

   Folyton attól féltem, s vártam, hogy gazdám azokról a természetellenes nemi bünökről is beszél majd, a yehuk-kal kapcsolatban, amik nálunk annyira közönségesek. De e pontban, ugy látszik, a természet nem jó tanitómester; a raffinált élvezetek kultuszát féltekénken a müvészet és értelem honositotta meg.

Karinthy Frigyes fordítása

FORRÁS: mek.oszk