Földvári István: Maurizio Gandolfi olimpiája (részlet)

– Ebéd a királynál – micsoda örömet jelentett ez az én életemben! Izgatottan, boldogan és lázas türelmetlenséggel készültem a nagy eseményre… – kezdett bele németül, és Boland tolmácsolt. – A királyi palota szőnyeggel borított díszlépcsőin lakájok hajlongtak előttem, az aranycirádás, hófehér teremben dúsan terített asztalok, színes virágok és hatalmas porcelántálak. A szárnyas ajtók kinyíltak, felzendült a görög himnusz, amelynek hangjai mellett vonult be a király, a vendég Obrenovics Sándor szerb király, valamint miniszterek és főurak társaságában. Megkezdődött a díszebéd a bajnokok tiszteletére…. Ha visszagondolok erre az ebédre, meg kell őszintén mondjam, hogy nagyon rossz ételeket ettünk – Boland és Connolly nevetett, és Gandolfi szája szegletében is megjelent egy apró mosoly, de még mindig nem fordult Hajósék felé. – Nem tudtam sem jóízűen enni, sem jóllakni a „királyi lakomán”, amelytől a mesekönyvek alapján elképzelhetetlenül sokat vártam. Mindent ürüzsírral főztek, ami nagyon elvette az ehhez nem szokott gyomor étvágyát. A rossz ebédnél csak a kiszolgálás volt még rosszabb. Minden mérhetetlenül lassan, vontatottan ment. A legjobban azonban azon ütköztem meg, hogy asztalkendőm széle kopott, rojtos volt. Szegény király! Ebéd után a király cercle-t tartott. Minden olimpiai bajnokkal váltott néhány szót. Nagy körbe állították fel a győzteseket s a király kíséretével minden bajnoknál megállt s néhány szót váltott. Mint legfiatalabb bajnok, ott álltam a sor végén, s a torkomban dobogott a szívem, amikor odalépett hozzám. Fejemet megsimogatva németül kérdezte meg tőlem: „Hol tanult meg ilyen jól úszni?”. Nagy zavaromban így válaszoltam: „A vízben, felség!” Erre mindenfelé nagy nevetés tört ki. Még a pléh–arcú diplomaták sem tudták megállni, hogy tele szájjal ne nevessenek.
    Erre már Gandolfi is nevetett, félig hátrafordult.
– Szóval csalódás volt a vacsora.
    Boland Gandolfi vállára tette a kezét, és megszorította.
– Nem mondom, hogy ott lett volna a helyed. De nem azért, mert nem érdemelted volna meg. Kétszer hánytam… Nem bírom az ürüt.
    Újra nevettek.
– Értem, és köszönöm. Mindannyiótoknak köszönöm.
    Rövid, jelentőségteljes szünet állt be a beszélgetésben. Hajós törte meg a csendet.
– És mihez fogsz most kezdeni?
– Hát, olimpián már nem indulhatok… – fordított továbbra is Boland.
    Erre még mélyebb lett a hallgatás.
– Versenyeznem nem érdemes. És kedvem sincs, őszintén szólva.
– Azért erre aludj még egyet – mondta Connolly. – Vannak pénzdíjas versenyek is.
– Nem, nem, az nem nekem való. Még ha most az egész világ azt is hiszi rólam. Először és utoljára indultam pénzdíjas versenyen…
– És a futás? – Connolly még mindig nem akarta elhinni az egészet.

– A futást mindig is imádni fogom. És az olimpiát is, persze. Mert a sport az egyetlen, az egyetlen, ahol a világ szabályok szerint működik, ahol rend van… – kereste a szavakat, de nem tudta folytatni.
– Ahol csak az a győzelem, amit tisztességesen, a szabályokat betartva érsz el – vetette közbe Boland. – A sport az egyetlen ilyen. Sajnálatos, de igazad van, Gandolfi.
– Hazamegyek – jelentette ki váratlanul az olasz, de meg sem moccant.
– Haza? Az hol van? – kérdezte Hajós. – Milánóban?
– Egy megjegyezhetetlen nevű kis albán faluban, azt hiszem… Hiába is mondanám, sosem hallhattatok róla. – Connolly felé fordult, és mintegy megnyugtatólag hozzátette. – Találtam egy tehetséges fiút. Mint a kilőtt puskagolyó… arcátlanul gyors – mosolygott. – Talán foglalkozom vele…
    Egymásra néztek, egymás tekintetét keresték.
– Mert az eszme tökéletes.
    Egy boldog pillanatra megnyugodott a négy fiatalember. Látták egymás szemében, hogy amiről az előbb beszéltek, a rend a világban, akkor is létezett most, ha csak egyetlen pillanatra is, itt a stadion üres lelátóján, és akkor is, ha erről más nem is tud rajtuk kívül.
Azóta sem futjuk épp a legjobb formánkat.