Kurt Vonnegut: Az ötös számú vágóhíd (részlet)

A világ legjobb regénye. Meghökkentően kreatív, önfeledt csapongás a science-fiction és a háborús regény műfaja között.

Többé-kevésbé mindez megtörtént. Ami a háborús részleteket illeti, azok minden esetre jócskán valóságosak. Egy tagot, akit ismertem, valóban agyonlőttek Drezdában, mert elvitt egy teáskannát, ami nem az övé volt. Egy másik fickó, akit ugyancsak ismertem, valóban azzal fenyegette a személyes ellenségeit, hogy a háború után felbérelt fegyveresekkel meggyilkoltatja őket. És így tovább. A neveket mind megváltoztattam.

Az is igaz, hogy 1967-ben Guggenheim ösztöndíjjal (Isten fizesse meg) visszamentem Drezdába. Rettenetesen hasonlított az Ohio állambeli Daytonra, csak ott sokkal több a szabad térség, mint Daytonban. A drezdai talaj azonban biztosan sok-sok tonna emberi csontlisztet tartalmaz.

Egyik régi katonatársammal, Bernard V. O’Hare-rel tértem oda vissza, és összebarátkoztunk egy taxisofőrrel, aki kivitt minket a vágóhídhoz, ahová annak idején mint hadifoglyokat, éjszakánként bezártak minket. A taxisofőrt Gerhard Müllernek hívták. Elmondta nekünk, hogy egy ideig amerikai fogságban volt. Megkérdeztük tőle, milyen az élet a kommunizmusban, mire ő elmondta, hogy eleinte rettenetes volt, mert nagyon keményen kellett dolgozni mindenkinek, és mert fedél is alig került a fejük fölé, meg élelmük és ruhájuk sem igen akadt. De most már sokkal jobban megy nekik. Van egy kellemes kis lakása, és a lánya kitűnő nevelésben részesül. Az anyja porrá égett a drezdai tűzvészben. Így megy ez.

Küldött később O’Hare-nek egy karácsonyi üdvözlőlapot, ezzel a szöveggel: Kellemes karácsonyi ünnepeket és boldog új évet kívánok Önnek és úgyszintén a családjának, valamint az Ön barátjának is, és remélem, hogy a taximban még egyszer találkozunk egy békés és szabad világban, ha a sors így akarni fogja, hogy újra összeütközzünk.
Különösen tetszik nekem az, hogy „újra összeütközzünk”.

Tulajdonképpen rühellem elmondani, hogy mennyi pénzembe, gondomba és időmbe került ez a vacak kis könyv. Amikor huszonhárom esztendővel ezelőtt hazakerültem a második világháborúból, arra gondoltam, hogy könnyű lesz nekem Drezda pusztulásáról írni, hiszen semmi egyebet nem kell tennem, csupán elbeszélni azt, amit láttam. És hát arra is gondoltam, hogy ez majd remekmű lesz, vagy legalábbis egy zsák pénzt fog hozni a konyhára, hiszen a téma olyan óriási.
Ám akkor Drezdáról alig néhány szót tudtam kipréselni az agyamból – semmi esetre sem eleget ahhoz, hogy egész könyvet hozzak össze belőle. És még most sem igen ömlenek belőlem a szavak, amikor pedig már egy vén szivar vagyok, pénzem is van, no meg a fiaim is felnőttek már.
Arra gondolok, mennyire használhatatlanok voltak a drezdai emlékeim, és mégis mennyire csábított, hogy megírjam Drezdát, és erről eszembe jut az ismert bökvers:

Élt egy ember Törökhonban,
Szerszámjához így szólt zordan:
„Elherdáltad minden pénzem,
Tönkretetted egészségem,
S pisilni sem tudsz már mostan?”

És eszembe jut ez a dalocska is:

A nevem Yon Yonson,
Lakhelyem Wisconsin,
Munkahelyem fűrésztelep,
Ha az utcán megkérdeznek:
„Hát te ki vagy, és hogy hívnak?”
Erre én csak így felelek: „A nevem Yon Yonson,
Lakhelyem Wisconsin”. . .

És így tovább, a végtelenségig.

Az évek során gyakran megkérdezték tőlem azok, akikkel összeakadtam az utcán vagy egyebütt, hogy min is dolgozom. Én pedig rendszerint azt feleltem, hogy a legfőbb munkám az a könyv, amit Drezdáról írok.
Egyszer elmondtam ezt Harrison Starrnak, a filmesnek is, mire ő felvonta a szemöldökét és megkérdezte:
– Ez valami háborúellenes könyv?
– Igen – feleltem. – Úgy hiszem.
– Tudja-e, mit mondok annak, akiről azt hallom, hogy háborúellenes könyvet ír?
– Nem. És mit mond annak, Harrison Starr?
– Én annak ezt mondom: „Miért nem ír helyette inkább egy gleccserellenes könyvet?”
Ezen persze azt értette, hogy mindig lesznek háborúk, s megakadályozni a háborúkat semmivel sem könnyebb feladat, mint feltartóztatni a gleccsereket. Ezt én is elhiszem.
És ha nem is zúdulnak ránk a háborúk olyan állhatatos állandósággal, mint a gleccserek, még akkor is ott leselkedik az öreg közönséges halál.

Fordította: Nemes László

A SZÖVEG FORRÁSA: Maecenas Könyvkiadó, 2009